Ember az állatban és a számítógépben
Népszava - 2004. január 31.

Ímhol az ember! - mondta Pilátus, amikor elé hurcolják a megkínzott Krisztust. Nem találok benne semmi bűnöset - tette hozzá magyarázatként. Azóta az Ecce Homo kifejezés az igaz, a bűntelen, az isteni érzelemmel bíró emberi lényre vonatkozik. Az, hogy milyen is az ember, régóta foglalkoztatja a prófétákat, a költőket és a filozófusokat. Hol a jót felmutatva, hol a rosszat ostorozva, példabeszédben, vagy mesében tárják elénk az embert. Gyakran művészi alkotások - vers, festmény vagy éppen zenemű - rajzolnak szemléletes és gyönyörködtető képet az emberi lényegről. A tudomány azonban a szép mondat, a lebilincselő kép, a hatásos motívum, és a meggyőző hasonlat helyett a jól megtervezett kísérletre támaszkodik. Sőt, már nemcsak az embert, hanem az állatokat és a számítógépeket is megvallatja. Eközben azután különös párhuzamok bukkannak fel az emberek, az állatok és a virtuális személyiségek viselkedésében.

Az 1960-as években Milgren amerikai pszichológus végezte el a szociálpszichológia egyik legmeghökkentőbb vizsgálatát A kísérletben átlagos amerikaiakat, középosztálybeli fehér férfiakat kértek fel úgymond a büntetésnek a tanulóképességre gyakorolt hatásának vizsgálatban való közreműködésre. A résztvevőknek, a kísérlet-vezető közvetlen utasítására, feladatokat kellett felolvasni egy üvegfallal elválasztott helységben levő másik kísérleti személynek. Ha a válasz helyes volt, tovább léptek, helytelen válasz esetén azonban, büntetésképpen - ez volt a kísérlet lényege - áramütést kellett adni. Az áramütés nagysága a hibás válaszok számától függött, és egyre nőtt, egészen a halálos 450 voltig. Természetesen a másik szobában - egy villamosszék-szerű alkalmatosságon ülő kísérleti személy - "beépített" ember volt, aki előre megadott módon válaszolt a kérdésre, ezt azonban a kísérlet résztvevői nem tudták. Milgrenék feltételezték, hogy senki nem lépi túl a 100 voltot, és megtagadják a kísérlet folytatását, ha látják hogy a másik szobában levő személy "ki akar szállni". A valóság ezzel szemben sokkoló volt: a kísérletben résztvevők 73 százaléka elment a halálos áramütésig, és a többség akkor is folytatta a kísérletet, amikor a másik személy már csak azt hörögte: "abba akarom hagyni".

A kísérletet azután sokfelé és sokféleképpen megismételték. Ahogyan a büntetést végrehajtó személy távolabbra került annak szenvedő alanyától - már nem hallotta őt, csak látta őt, majd azt is egyre messzebbről, úgy nőtt engedelmességének - a parancs gondolkodás nélküli végrehajtásának - mértéke. Ahogyan viszont egy másik kísérleti elrendezésben egyre közelebb és egyre személyesebb kapcsolatba került szenvedő alannyal, egyre inkább hajlandó volt ellenállni a parancsnak. Az eredmények a "művelt világ" más országaiban megdöbbentően hasonlóak voltak. Mindez arról tanúskodik, intelligencia ide, műveltség oda, a tekintélynek való engedelmesség kultúránk egyik meghatározó parancsa.

Mit gondol azonban a kedves olvasó, vajon miként zajlana ez a kísérlet, ha alanyai állatok volnának? Nos, egy kísérletben rhesus majmot tanítottak be arra, hogy ha napi élelméhez akar jutni, egy kart kell meghúznia. Amikor ezt megtanulta, a szomszédos ketrecben behoztak egy másik majmot. Ettől kezdődően azonban, amikor a majom ennivalóhoz való hozzájutása érdekében meghúzta a kart, a másik majmot áramütés érte. Rövid időn belül a majom abbahagyta a kar huzogatását. Inkább éhezett, semmint áramütést okozzon társának. Meghökkentő volt tapasztalni, hogy az éhségnek való ellenállása erősebb volt, ha a másik ketrecben ismerős majom volt, és nem egy idegen faj (pl. nyúl) egyede, és akkor is, ha maguk előzetesen szert tettek az áramütéssel kapcsolatos kellemetlen tapasztalatokra. Ez a kísérlet mintha arra utalna, hogy néha az állatok inkább követik a biblia elveit, mint az emberek.

Azt lehet erre mondani, hogy azért az ember és az állat nem összevethető, hiszen az embernek lelkiismerete, bűntudata van, míg egy oktalan állat mindezzel nem rendelkezik. Valóban nem? Nézzük csak egy újabb kísérletet. Képzeljük el, hogy egy teljes napig éheztetet kölyök-kutyákat beengedünk egy szobába, ahol hatalmas kondérban - a kutyák kedvenc tápláléka - lóhús illatozik, míg mellette, kisebb tálkában száraz kutyaeledel van. A kiskutyák azonnal a kondérhoz rohannak, ám ott áll gazdi, és aki csak közelít, arra rácsap egy újsággal. Nem okoz fájdalmat, de világossá teszi, helyteleníti, amit tesznek. A kiskutyák egy idő múlva lógó füllel odaballagnak a kutya-eledelhez és elfogyasztják.

A kísérlet változatlanul megismétlődik egy héten keresztül, ám a következő héten, az éhesen betóduló kutyusok csak a lóhússal teli kondért és a tál kutyaeledelt látják. A gazdi nincs sehol. Vajon, mit tesznek a kiéhezett állatok, amikor az "Isten" nincs jelen? A legtöbb kutyus bánatosan köröz a lóhússal telt kondér körül, majd beletörődően elkezdi elfogyasztani a "megengedett" eledelt. A "lelkiismeret" szava a kutyusoknál - a kísérletek tanulsága szerint - meghökkentően sokáig kitart. Különösen érdekes hatása volt annak, amikor a figyelmeztetés - az újsággal való meglegyintés - már a lóhús elfogyasztása után következett be. Ilyenkor a kutyusok nekiestek a lóhúsnak, elfogyasztják, majd "bűntudattól" gyötörve bevonultak a sarokba és várták a gazdi büntetését. Mintha a gazdi megfelelő időben végrehajtott újságlegyintése az oktalan állatokat a "lelkiismeret" és a "bűntudat" érzésével ruházná fel.

Természetesen indokolt az óvatosság, hogy az állatok viselkedését emberi fogalmakkal, és az ember szemszögéből értelmezzük. Úgy tartjuk, csupán az embernek van emlékezete, és ezért csak az emberi közösségben alakulnak ki hagyományok. Büszkén valljuk, hogy csak az emberi társadalomban halmozódnak fel a tapasztalatok, és adódnak át a szokások, kulturális üzenetként, nemzedékről, nemzedékre.

Ám vessünk csak rövid pillantást Koshima - Japán egy kis fákkal borított - szigetére. Földjét emberemlékezet óta nagyobb csoportot alkotó makákó majmok népesítették be. Alkalmazkodva a környezethez, az erdőkben található gyümölcsöket és bogarakat gyűjtögetve éltek. Az életmódjukat elemző japán kutatók, még az 1952-ben, a kutatáshoz kedvezőbb feltételeket igyekezvén teremteni, édes burgonyát szórtak szét a homokos tengerpatron, hogy így odacsalogassák az állatokat. Hamarosan egy csapat makákó rászokván az új csemegére, elhagyta az erdőt és megtelepedett a tengerhez közel. Az új étrendnek azonban volt egy hátránya: a burgonya földdel és homokkal szennyezve nem nyújtott igazán finom táplálékot. Mígnem a tudósok arra lettek figyelmesek, hogy egy fiatal nőstény - Imo - elkezdte megmosni a burgonyát. Arra is rájött, hogy a homokkal kevert búzaszemek szétválaszthatók, ha a tengervízzel ügyesen kimossa azokat. A kutatók nagy meglepetésére ez az új élelem-szerzési technológia fokozatosan elterjedt a majmok csoportjában. Sőt, kialakult az a szokásuk is, hogy - mintegy megfűszerezendő - harapás után újra megmerítették a sós tengervízben a burgonyát. Az új étkezési szokásoknak azután különös következményei lettek. A majmok hagyományosan féltek a tengertől. Ám a burgonya tisztogatása közben megszokták a tengervizet, sőt kifejezetten megkedvelték a fürdést. Így a majom-csoportban hamarosan kedvelt időtöltéssé vált a fürdőzés. Később pedig, megszokva és kitapasztalva a tengert, arra is rájöttek, hogy ha szűkében voltak az élelmiszernek, a kicsiny tengeri halak is táplálékul szolgálhatnak.

A kutatók legnagyobb meghökkenésére az egymáshoz kapcsolódó, egymásból következő "szokások" elterjedése jól kivehető és jellegzetes mintát követett. Első lépésben egy konkrét egyed - esetünkben egy fiatal, a csoport hatalmi szerkezetének perifériáján élő nőstény - "talált fel" egy új viselkedési módot. A "találmány" véletlenül jött létre, és a próba-hiba módszer vezetett fokozatos kifinomodásához és megtanulásához. A második szakaszban azután ez a találmány a másolás és a szociális tanulás útján elterjedt, először főként a "feltaláló" újítóbb szellemű, és tanulékonyabb fiatal testvérei között. Egy idő múlva azonban a "találmányt" átvették a szülők is. A harmadik ütemben azután a szülők váltak az újítások fő terjesztőivé. A saját utódokat már eleve így nevelték, de átadták tapasztalataikat a szomszédos családoknak is. Végül, az utolsó, negyedik szakaszban azután, az új viselkedési mód beépült a csoport életébe, fokozatosan stabilizálódott, és a szociális tanulás útján átadott hagyománnyá vált. Sőt, kiindulópontja lett egy sor, ezzel a szokással kapcsolatban levő újabb viselkedési módnak, amelyek pontosan ezt a mintát követve terjedtek el a csoportban. A változások - úgy tűnik - már a főemlősök csoportjában is jelentős mértékben a szociális tanulás útján mennek végbe.

Az újítás elterjedése - amikor abból minden használója nyer - nem szorul magyarázatra még egy állati közösségben sem. De vajon fennmaradhat-e a bizalom és a tisztesség a piac által irányított, versenyző, és önző társadalomban? A vallások alapítói és a filozófusok a hol alapvetően jónak, hol megváltoztathatatlanul rossznak tekintett emberi lényegre vezették vissza válaszukat. A tudomány azonban ismét a kísérletekben bízik. Az egyik kedvelt módszere a - szokatlan döntési helyzetet modellező - úgynevezett ultimátum játék.

Képzelje el az olvasó, hogy a következő furcsa ajánlatot kapja: jelentős összeghez juthat ingyen, azzal a feltétellel, hogy azt meg kell osztani valakivel. A felosztás arányát ön szabja meg: átengedheti az összeg nagy részét, egy másik személynek, és csak egy kicsit tarthat meg magának, de választhatja azt is, hogy csupán egy csekélyke összeget ad át, és a nagy részét, megtarthatja magának. Ha az ön felosztását a másik személy elfogadja, mindegyikőjük megkapja a felosztás szerint neki járó részt, ha azonban elutasítja azt, egyikük sem kap semmit. Ha - mint, hajlamosak vagyunk feltételezni - az ember önző, de racionális lény, akkor a másiknak csupán a pénz kicsiny részét érdemes felajánlani. Partnerünk ugyanis úgy gondolkodhat: a kevés, de talált pénz is több, mint a semmi. Ön pedig nyilván akkor jár a legjobban, ha a lehető legtöbbet tartja meg magának. Hogyan döntene ön?

A sok piaci társadalomban - Pittsburgtől, Jeruzsálemen és Moszkván keresztül, Budapestig - végrehajtott kísérletek arra a váratlan eredményre vezettek, hogy az átlagos felosztás 50-50 százalék. A partnernek túlnyomó része a 30 százaléknál kevesebbet átengedő ajánlatot felháborodva visszautasítják.

Az antropológusok ezután elvégezték a kísérleteket egy sor - feltételezésük szerint egalitárius - törzsi társadalomban. A várakozásokkal ellentétben a fejletlen gazdaságú társadalmakban az átlagos felosztás 70-30 volt, és még a 15 százalék körüli ajánlatot is elfogadták. Az eredmények tükrében érdekes a kérdés: mi teszi az egyik társadalmat igazságosabbá, mint a másikat?

Az első gondolat, hogy a rokoni kapcsolat alapozza meg a felosztás igazságosságát. A kísérletek azonban nem igazolták, hogy a családi alapú törzsi társadalmak igazságosabbak lennének, mint a személytelen tömegtársadalmak. Erre utalhat a gyerekek osztozkodására utaló közismert tapasztalat: "nem testvériesen, hanem fele-fele arányban"! A kísérletekben nem volt kimutatható hogy a kis közösség igazságosabb, mint a nagyok. Nem volt jelentős hatása a felajánlott összeg nagyságának sem, sőt az adott közösségben érvényesülő "privacy" mértékének, vagyis a vagyon elrejthetőségének sem. A kísérletekből kiolvasható egyetlen tendencia: minél piacosabb egy társadalom, annál kevésbé fogadja el az igazságtalanságot, és minél kisebb a piac szerepe, annál inkább tolerálja a fair playtől való eltérést.

Az ultimátum teszt kísérletet azonban nem csupán emberekkel, hanem számítógépes ágensekkel is elvégezték. Ezek a kísérletek arra is lehetőséget adtak, hogy szimulálni lehessen, milyen viselkedési szabályok biztosítják az egyre nagyobb közösségek hatékony és zökkenőmentes együttélését. A virtuális ágensek társadalmában - most fogódzkodjon meg kedves olvasó - azok a közösségek lettek sikeresek, amelyek bevezették a tulajdont, a piacot, a törvényeket, és a fair play elosztást. A különböző társadalmakban, állati közösségekben és a számítógépek virtuális ágenseivel lefolytatott kísérletek egybehangzó, de igen összetett képet festettek az emberről: önző, és hidegen számítóan racionális, de érzelmes és az igazságosság szempontjaira is tekintettel levő lény. Ám a kísérletekben résztvevő, valóságos pénzekkel játszó, konkrét emberek végső soron igazságosabbak, és jószívűebbek, mint az önző, mohó és hidegen számító ember feltételezésén alapuló közgazdasági modell. A kísérletek arra utalnak, hogy az ember a vélt, vagy valóságos igazságtalanságot még saját költségen is megtorolja, és hajlandók - még saját kárán is - kikényszeríteni a fair elosztást.

Az emberi együttélés szabályait az evolúció formálta a hosszú évezredek során. E szabályok gyakran a vallások parancsolataiban rögzültek, és mesék, történetek formájában öröklődtek nemzedékről, nemzedékre. A mindennapi életben folyamatosan "tesztelődtek", és amíg a környezet lassan változott, mindig maradt idő, hogy hozzáigazodjanak körülményekhez. Így vették át az egymást követő vallások egymás szokásait, és a különböző életformák egymás rítusait, új értelmet adva a réginek.

Napjainkban azonban meghökkentően gyorsan, egyetlen nemzedék alatt egy globális társadalom kezd kiformálódni. Az egyre kisebb Földön, az egyre szorosabb közelségben élő, egymástól nagyon különböző kultúrájú emberek és közösségeik együttélése mind több problémát vet fel. A vallások emberről szóló tanításai gyakran a várakozással ellentétes következményekre vezetnének. Az emberiség helyzetére egy gyakran idézett, de a maga teljességében nem megértett mondás érvényes: "Nem az a baj, hogy keveset tudunk, hanem, hogy amit tudunk, az sem úgy van". Az emberiség túlélése szempontjából ezért egyre nagyobb szerepe, hogy a tudomány módszereivel kutassunk: mi az ember? Ennek kapcsán pedig gyakran többet tanulhatunk az állatoktól és a számítógépektől, mint régi mítoszainkból.