Érdekek, nézetek
Népszava - 2005. július 14.

A kutatók között az elmúlt években egyetértés alakult ki: a globális felmelegedés tény, és ebben döntő része van az emberi tevékenységgel összefüggő "üvegházhatásnak". Abban is egyetértés alakult ki, hogy szükség van az emberiség, - "üvegház"-hatást előidéző - szén-dioxid-kibocsátásának csökkentésére.

Abban viszont, hogy "kinek és mit kell csökkentenie", (még) nem tudtak megegyezni a tárgyaló nemzetek. A média nemzeti érdekétől és politikai irányzatától függően tálalja a vitát: ki arrogáns nemtörődömséggel, ki megalapozatlan és szakszerűetlen beavatkozással vádolva a másik nemzet képviselőit. A New Scientist 2005. május 28-i száma érdekes összehasonlítást közöl a lehetséges megoldásokról és az ezzel összefüggő érdekekről.

Az egyik megközelítés kiindulópontja: a Föld minden emberének egyenlő joga "szennyezni", így a nemzetek szén-dioxid-kibocsátását a népességszámtól függő konkrét értékben kell meghatározni. Ezt a határt csak az lépheti túl, aki a kisebb kibocsátótól "kontingenst" vásárol, vagy jelentősen befektet a takarékos technológiákba. Ennek a megoldásnak előnye, hogy azonnal csökken a szennyezés, világos, igazságos és könnyen ellenőrizhető határt szab, és mindenki tudja, mihez tartsa magát, hátránya viszont, hogy a népesség növekedésre ösztönözhet. E megoldás nyertesei a szegény és nagy népességű országok (India, Kína, az afrikai országok), valamint azok a gazdag államok (Svájc, Svédország), amelyek hajlandók a nagy befektetésekre a környezetvédő technológiákba. Vesztesei viszont a nagy szennyezéskibocsátó "gazdagok" (USA és Ausztrália az egyik oldalon, Szaúd-Arábia és Kuvait a másikon). E megoldás fő támogatói: Svájc, Kenya, Mexikó.

Magyarországnak olyan szabályozást kellene alkalmaznia, amely takarékosabb eljárások bevezetésére kényszerítené a háztartásokat és a vállalkozásokat.

A másik megközelítés a szén-dioxid-kibocsátás nemzetközileg "jóváhagyott" mértékét az országok nemzeti jövedelmével kapcsolná össze, és a nemzeteket gazdaságuk "szén-dioxid-intenzitásának" csökkentésére ösztönözné. Az USA például 2002-ben célul tűzte ki gazdasága szén-dioxid-intenzitásának 18 százalékos csökkentését tíz év alatt. Ez igen meggyőzően hangzik, de - mint azt a New Scientist megjegyzi - lényegében a korábbi trend folytatását jelenti, jelentős előrelépés nélkül. A megközelítés előnye: ösztönzi "tiszta" technológiák alkalmazását, de nem "bünteti" a gazdagokat. Hátránya viszont, hogy a szén-dioxid-kibocsátás tovább növekszik. Ebben az esetben a nyertesek: a fejlett technológiájú és/vagy nagy szennyezéskibocsátó országok (USA, Oroszország, Ausztrália), míg a vesztesek a kevésbé iparosodott országok (India, Dél-Amerika és Afrika országai). E megoldás fő támogatója: az USA.

Magyarországnak mint gazdaságilag közepesen fejlett, gyorsan növekvő, de erőforráshiánnyal és a környezetvédelmi technológiák területén számottevő lemaradással küszködő országnak igen összetettek és nehezen átláthatók az érdekei. Ha nem volna képes a számára meghatározott szintet tartani, úgy fizetnie kellene - mondjuk Mongóliának -, hogy az ő "terhére" szennyezhesse glóbuszunkat. Olyan szabályozást kellene alkalmaznia, amely takarékosabb és a környezetet kevésbé terhelő eljárások bevezetésére kényszerítené a háztartásokat és a vállalkozásokat. Vállalnia kellene olyan környezetvédelmi beruházásokat, amelyek elvonnák a forrásokat más, az átlagember számára fontosabbnak tűnő területről. Ám a viták legfontosabb tanulsága, hogy - mint sok más esetben - nem az igazság és a gazság küzdelmének lehetünk tanúi. Jó volna, nem szem elől téveszteni a tényeket, tudatában lenni a lehetséges alternatíváknak. A nemzetek és a nemzedékek érdekellentétét nem ördögök és angyalok küzdelmeként, hanem saját érdekek érvényesítésére törekvő aktorok vitájaként szemlélni.