Hamu vagy tűz?
Népszabadság - 2007. április 5.


"A múltból a tüzet akarjuk átvenni, nem a hamut" - írta egy évszázada Jean Jaures francia szocialista. Ám gyakran még egy évszázad is kevés, hogy világossá váljon, az örökül kapott eszméből mi a hamu és mi a tűz. Addig is marad a vita, amely ha tényszerű és tudományos, sok mindent megvilágíthat, de eleve rossz irányba fordul, ha a vitapartnert minősítjük, hiszen az szükségszerűen kiváltja a kölcsönös vádaskodást.


Ezért, bár megértettem a nekem szánt jelzőket Artner Annamária A mi bőrünkre című cikkében (március 30.), mégis válasz nélkül hagyom őket. Megnehezíti a vitát a csúsztatás is: egy gondolat vagy egy gondolatsor (fokozatos) torzításával olyan állítást tulajdonítani a vitapartnernek, amit az nem mondott. További problémákat okoz, ha a statisztikát nem tudományos igényességgel alkalmazzuk (mindig vessük össze az adatokat más országokéival, és azonos időszakokat hasonlítsunk össze). Ám még ha mindezeket a buktatókat elkerüljük is, egy történelmi váltás elég összetett dolog ahhoz, hogy úgy összekeveredjenek benne a különféle természetű - önmagukban valós - tények, hogy elfedjék az igazat.

Az igazi kérdés ugyanis - ebben egyetértünk Artner Annamáriával - az, hogy a rendszerváltást a történelmi "kisiklás" helyreállításaként vagy a történelem "vonata" ellen - tudatlanságból vagy gonoszságból - elkövetett merényletként szemléljük-e. Én - vitapartneremmel ellentétben - a történelmi tényekből a kényszerű és sok hibával tarkított "helyreállítás" modelljét olvasom ki. A XX. századi - a történelemben példa nélküli - gazdagodás döntően az egyes országok dolgozó osztályainak a műve, és nem más nemzetek kizsákmányolásának következménye volt. A "szerencsésebbeknek" nem ölükbe hullott a gazdagság, hanem kiszenvedték azt, és abban, hogy szenvedésük nem volt hiábavaló, a megfelelő társadalmi ("globálkapitalistának" csúfolt) intézmények - a magántulajdon, a piac, a demokrácia, a világos és áttekinthető törvények és a nem korrupt állam - játszották a meghatározó szerepet. A XX. század kapitalizmusa az emberi szabadságnak, a választójognak, a véleménynyilvánítási jognak, a nők és a kisebbségek jogainak és általában a jogbiztonságnak a hihetetlen kiszélesedését hozta.

Artner Annamáriának igaza van abban, hogy "Magyarországot a rendszerváltás a GDP/fő tekintetében egy évtizeddel viszszavetette". De az a kérdés, hogy ez a rendszerváltás vagy az azt megelőző korszak számlájára írandó-e, csak a fent vázolt történelmi szemszögből válaszolható meg. A válság ugyanis nem 1989-ben kezdődött, hanem jóval korábban, már a nyolcvanas évek elején. A szocializmus válságának alapvető oka az 1948 után, a "fordulat évét" követően létrejött, a reformok ellenére alapjait tekintve mindvégig változatlan, sajátos társadalmi-gazdasági intézményrendszer, amely alacsony hatékonysággal működő gazdaságot, piacképtelen szervezeteket hozott létre, és sok alkalmazkodásra képtelen - vagy azt visszautasító - egyént nevelt ki. Az 1989-90-es átalakulás "csupán" egyértelművé tette a társadalom, a szervezetek és az egyének versenyképtelenségét. A kilencvenes évek visszaesése, a munkanélküliség, a bezárt üzemek, a korábban sok szenvedéssel létrehozott nemzeti vagyon semmivé foszlása tehát nem a rendszerváltás, hanem a fokozatosan fejlődésképtelenné vált rendszer következményei.

Vitapartnerem vélelmével ellentétben nem állítom, hogy a helyzet - akár még a legszabadabb és leggazdagabb országokban is - ideális volna. Szó sincs arról, hogy - Petőfi szavaival - azt hirdetném: már megállhatunk, mert "itten az ígéretnek földe van". Állítom viszont, hogy a Föld, és ezen belül az egyes országok gondjainak megoldásához a leginkább megfelelő alapot a "globálkapitalizmus" gazdasági, társadalmi és politikai intézményrendszerének kialakítása adja. Az a rendszer viszont, amelyet sok, magát baloldalinak tekintő személy visszasír, és a jövőben követendőnek gondol - Jaures szavaival -, a múlt hamuja. A dologban az az ironikus, hogy miközben a történelem a fejlett társadalmak számára megteremtette a kommunizmus választásának lehetőségét, azok, akik magukat a szocializmus tántoríthatatlan harcosainak tekintik, még mindig a múltba révednek.

Vissza a Népszabadság többi cikkéhez