A történelem válságai, a válságok történelme
Népszava - 2008. december 13.


Minden emberi társadalom története – Marx ismert mondatának parafrázisát alkalmazva – válságok (de éppígy fellendülések) története. A földművelésre való áttérés, majd az állam létrejötte, ezt követően a birodalmak kialakulása, végül a világgazdaság megszületése rendre visszatérő és egyre nagyobb közösségeket érintő társadalmi katasztrófákkal járt együtt. Ám ugyanezt a folyamatot más oldalról szemlélve: azok, akik képesek voltak alkalmazkodni, az összeomlást követően a korábbi szintet jóval meghaladó gazdagságot és fejlettebb civilizációt teremthettek. Ám a ciklus folytatódott tovább: a társadalmak újra és újra áldozatul estek az éghajlatváltozásoknak, a birodalmak felbomlásának, majd pedig a világpiac generálta társadalmi-gazdasági válságoknak. A hétköznapok embere az életet mindig is egyéni, családi és közösségi katasztrófák véget nem érő sorozataként élte meg. A múltat megszépítve hajlamos volt azt a jelen fölé helyezni. Ám a későbbi korok tudósai azonosították az összeomlások és fellendülések történelmen végigvonuló, sokszor évszázados hullámait.
A történelem apályai és dagályai – mint az óceáné a partvidék élővilágát – meghatározzák életünket. A fellendülés korszakának gyors gyarapodása elhalványítja a válság emlékét. Az emberek úgy gondolják, túlvannak a megpróbáltatásokon, és remélik, a jövő kellemes meglepetést tartogat. Közben azonban a dinamikus fejlődés megváltozatja a növekedés feltételeit: megesik, hogy a közösség feléli tartalékait vagy a régi intézmények veszítenek hatékonyságukból. Ilyenkor újrakezdődik a visszaesés, és a korábban szorosan összefonódó régiók vagy országok, az együttműködő vállalkozások szétesnek, a gazdaság leépül. A válságok tehát – úgy tűnik – az ember kialakulása óta bele vannak programozva a társadalmi létbe.

Bár nehéz a válságot előidéző okokat szétszálazni, Európa történelmében szembetűnő az aranykorok és sötét korok váltakozása. Az első nagy fellendülés az Augustus császárt követő pax romana korszakával függött össze. A békés gyarapodást ugyan rendre megszakították a trónutódlások háborúi, ennek ellenére a Cae­sar és M. Aurélius közötti két évszázadban a Római Birodalom népessége a kétszeresére emelkedett! A 476-tól számított bukását követően azonban a széteső birodalom maga alá temette a korábban fejlődő gazdaságot, a virágzó kultúrát, az élet civilizált kereteit. A városok elnéptelenedtek – a milliós Róma lakosainak száma néhány tízezerre esett – a kereskedelem szálai szétszakadtak, a civilizáció megtört, a kultúra elenyészett, és egészében a sötét jelzővel illetett korszak köszöntött be. Az első európai fejlődési hullám apálya nagyjából 1000-ig tartott.

A második hullám felemelkedése egybeesett a mi államalapításunkkal. Egész Európában megszilárdult a klasszikus feudalizmus, és a periférián is létrejöttek a feu­dális államok. Az 1000–1300 között eltelt három évszázadot a középkor aranykorának is nevezik. Gyorsuló fejlődés, technikai újítások, hatalmas építkezések – gótikus katedrálisok – megalakuló egyetemek és hatalmat szerző városok kora ez. A népesség újra növekedni kezdett. Míg 1000 táján mintegy 12-15 millió ember élt Nyugat-Európában, a 14. század elejére ez a szám 45-50 millióra nőtt. A hűbéri kötelékek nemcsak béklyót, de stabilitást és kiszámíthatóságot is jelentettek. 1300 első évtizedei azonban fordulópontot hoztak, új válságkorszak köszöntött be. Az okok összetettek, de lényeges tényező az ún. „kis jégkorszak” beköszönte. A telek hidegebbek és hosszabbak lettek, súlyosabbá váltak az árvizek. A termés lecsökkent, és ez a – viszonylagos bőséghez hozzáigazodott – népesség éhezéséhez, az pedig lázadásokhoz vezetett. Ebben a helyzetben csapott le Európára a pestis, amely 10-15 évenként újra és újra rátört a legyengült népességre. Erre a korszakra esik a 100 éves háború is. A visszaesés jól nyomon követhető a termelés, az élelmiszerárak alakulásában, de épp­így a születések és halálozás trendjében. A stagnálást is magában foglaló apály a 15. század végéig tartott.

A harmadik hullám felemelkedése 1500-tól, a késő reneszánszban kibontakozó társadalmi és gazdasági változásokhoz kapcsolódik. A mintegy másfél évszázados fellendülést alapvető társadalmi megújulás váltja ki. Az átalakulás nem pusztán a művészet vagy a gondolkodás forradalma. Nemcsak Michelangelo és Da Vinci, Machia­velli és Erazmus, nem csupán Luther és Kálvin vagy éppen Kopernikusz és Vesalius a kor meghatározó képviselői. Az élet minden területén forradalom megy végbe: földrajzi és tudományos felfedezések, a könyvnyomtatás, a gazdasági kapcsolatok infrastruktúrája, a bankok, a kereskedelem kiterjedése és a reformáció. A korszakot a történészek az adatokból egyértelműen kirajzolódó hosszú tizenhatodik századnak nevezik: nő a termelés, az árak és a bérek, sőt a növekvő népesség ellenére a GDP/fő is. Máig ható trendként felértékelődik a tudás és a szabadság vágya, a vállalkozási lehetőség, a társadalmi és területi mobilitás, kiformálódik a polgári társadalom.

Amennyire érthető a fellendülés, olyan különös a 17. század közepétől kezdődő évszázados megtorpanás. A fejlődés korábbi dinamikája megtörik. A társadalmi átalakulás Európában a felvilágosodás ellenére lelassul. Az 17. század közepétől a 18. közepéig tartó évszázadra – ha ezt a rákövetkező ipari és társadalmi forradalmakkal zsúfolt időszakkal vetjük össze – inkább az erőgyűjtés és a lassú gyarapodás a jellemező. Megszületnek azonban a nemsokára kibontakozó ipari forradalom találmányai, elterjednek a tőkés fejlődés gazdasági intézményei (részvénytársaságok és bankok). Az európai harmadik hullám apálya a 18. század közepe táján ér véget. A történelem hullámai fokozatosan belesimulnak a kiformálódó világgazdaság – Kondratyev-ciklusoknak nevezett – hosszú hullámaiba.

A névadó, N. D. Kondratyev – tragikus sorsú orosz közgazdász, az 1920-as évek közepén a moszkvai konjunktúrakutató intézet vezetője – a világgazdaság hosszú távú trendjeit vizsgálta. A termelés és az árak alakulásának adataiból a világgazdaság ötvenéves periódusú hullámzását olvasta ki. Nagyjából huszonöt évig tart a fellendülés – a dinamikus növekedés, a termelés, az árak és bérek emelkedésének – időszaka. Ezt azután hasonló hosszúságú válságkorszak követi, amikor – bár összességében nőhet a gazdaság, de – ingatag az egyensúly, gyakoribbak a visszaesések és bizonytalanabb a fellendülés. Kondratyevet – aki a Kerenszkij-kormány minisztere volt és a bolsevik hatalomátvétel után, visszavonulva a politikától kizárólag tudományos kutatással foglalkozott – a 20-as évek végén letartóztatják, és 1938-ban hal meg Szibériában. A hosszú hullámokkal foglalkozó cikkei­ről a fellendülés korszakában elfelejtkeznek, ám a válság beköszöntével rendre újra felfedezik. Így a 30-as évek közepén Schumpeter neves osztrák közgazdász, majd 73-at követően sokan mások.

Máig vita folyik arról, vajon léteznek-e, és ha igen, mik lehetnek az okai a Kondratyev-hullámoknak. A sokféle értelmezésből – csak jelzés­értékűen – az alábbi „menetrend” állítható össze:

1. Kondratyev-hullám. A fellendülés: 1760–1815, a válságkorszak: 1815–1849.

2. Kondratyev-hullám. A fellendülés: 1850–1873, a válságkorszak: 1874–1895.

3. Kondratyev-hullám. A fellendülés: 1896–1929, a válságkorszak: 1929–1945.

4. Kondratyev-hullám. A fellendülés: 1945–1973, a válságkorszak 1973–1990.

5. Kondratyev-hullám: A fellendülés: 1990–2008, a válságkorszak, 2008–??

Kondratyev a beruházási javak életciklusával – rendre a textilipar, a vasútépítés, a gépipar (és autó­ipar) hatalomátvételével – magyarázta a fellendülést. Schumpeter az új iparágakat megalapozó innovációk szerepét emelte ki. Jól illeszkedett modelljébe 1945-től a vegyipar és az elektronika, majd a 80-as évektől az internet és a digitális kommunikáció forradalmai. Mások a különböző időtávú gazdasági ciklusok mélypontjainak egybeesésével magyarázták a korszakos összeomlást. A természeti környezet hatása viszont egyre kevésbé játszott szerepet. A helyzet ennek ellenére – ha lehet – mégis egyre összetettebbé vált. A társadalom sokféle területén – a gazdaságban, a nemzetközi kereskedelemben, a tudományban, a technikai újításokban, a demográfiában – kialakuló ciklusok szinte áttekinthetetlen módon egymásra „rakódtak”.

A 20. században azonban szembeszökővé válik a kapitalizmus gazdaságszabályozó intézményeivel összefüggő tényezők szerepe. A polgári társadalom sokféle intézményt – a szabad piacot, a tőzsdét, a magánvállalkozásokat, a gazdasági törvényeket és az állami beavatkozást – alkalmaz a gazdasági élet zavarainak kiigazítására. Az 1929-es válság döntő oka: a szabadversenyes kapitalizmus szabályozórendszerének elégtelenné válása. A keynesi modellben az állam a nemzetgazdaság szintjén avatkozott bele a konjunktúra­ciklusokba és rendre kiigazította a folyamatosan keletkező zavarokat. A rendszer sikerét a több évtizedes gyors növekedés igazolta. Az 1973-ban induló – részben Kondratyev-típusúnak tekintett – válsághullám arról szólt, miként lehetne integrálni a világgazdaságba a gazdaság működéséhez közvetlenül és közvetve is alapvetően fontos olaj- és egyéb nyersanyagtermelőket, másrészt, miként lehet hozzáilleszteni a rendszerhez az elektronikus kommunikáció új lehetőségeit. Ez utóbbi különösen a 80-as évektől válik fontossá.

Az elmúlt hónapokban kirobbant válságot – miként a 1929-est a „rohanó” 20-as évek – a „rohanó” 90-es évek készítették elő. A Dow-Jones index egy évtized alatt ötszörösére emelkedett. Ez a tőzsdeválságok jól ismert pilótajátékára utalt: a részvényárak, de éppígy a lakásárak elszakadtak valóságos értéküktől. A pénzügyi rendszer résztvevőinek kölcsönös felelőtlenségét az ún. „ninja” hitelek (no income, no job, no question asked) különös fogalmával írják le. A szabályozásra hivatottak – vakon bízva a szabad piacban – késlekedtek, és rendre elmaradtak a nyereségtől megrészegült „befektetőktől”. A 21. század folyamán azután sorra kipukkadtak a lufik: előbb vállalati katasztrófák, majd az ingatlanbefektetési alapok összeomlása, azután a legnagyobb bankok csődjei, és végül az egész világgazdaság megroppanása jelezte a korszakhatárt.

A Glóbusz – és ezen belül az olvasó – sorsát alapvetően az határozza meg, hogy napjaink válsága valóban Kondratyev-típusú-e? Ha nem, elegendő leírni a veszteségeket, helyreállítani a világgazdaság egészségét, és minden mehet tovább, úgy, ahogy eddig. Ez is fájdalmas, miként a fog betömése is az, de legalább biztosak lehetünk: kijőve a fogorvostól, a fájdalom megszűnik, és az élet megy tovább. Ám ezt ma egyre kevesebben remélik. Mind világosabb, hogy a globális gazdaság több, összefüggő szférájában lesz szükség alapvető módosításra. A fokozatosan körvonalazódó intézkedésekből kibontakozni látszik a gazdaság szabályozásának az internet­korszak valóságához való hozzáillesztése. A világ ma lényegében egyetlen gazdasági rendszert alkot. Bármely ország növekedése – még a legnagyobbaké is – elválaszthatatlan a globális trendektől. Az összefonódás mértéke elérte a nemzetgazdaságok integráltságának szintjét, így a szabályozó intézmények működését is globális szintre indokolt emelni. Az újraszabályozás azonban nem azonos – mint sokan gondolják – a szabad piac „bilincsbe verésével”, a gazdaság piaci infrastruktúrájának (a bankoknak) az „államosításával”, illetve a nyersanyagárak vagy a pénzmozgás korlátozásával.

A Kondratyev-válságok nem a kapitalizmus bukásához, hanem az új feltételek között működőképes modelljének kialakulásához vezettek. Nem visszafelé, inkább előre fordították az idő kerekét. Most is ez várható: új szinten áll helyre a piac szabadsága, nő a befektető-tulajdonos felelőssége, javulnak hatékony döntésének feltételei. Mindez összességében az átláthatóság és felelősségvállalás, így a demokrácia és az egyéni szabadság kiterjedéséhez vezet. A világgazdasági fellendülés akkor és csak akkor következhet be, amennyiben ezek a feltételek megvalósulnak.

Napjaink válsága azonban még a Kondratyev-hullámokon is túlmutat. A világ a 21. században – a 16. századihoz mérhető – alapvető átalakulás küszöbéhez érkezett. Akkor a nekilendülés egy új társadalom, a kapitalizmus születéséhez vezetett el. Napjainkban ugyanilyen gyökeres változásokat idéz elő a fenntartható fejlődés feltételeinek megteremtése. A világ már ma is ennek következményeivel kénytelen szembesülni. Az elkövetkező évtizedekben egymással összefonódva robbanhatnak ki válságok egy sor területen: a jóléti rendszerek (a nyugdíj, az egészségügy) finanszírozása, ezzel összefüggésben a demográfiai stabilitás megteremtése (egy sor országban a születési szám növelése, másutt csökkentése), a globális felmelegedés (az újabb kutatások által folyamatosan súlyosbított) következményeinek kivédése, végül pedig a globális modellek által 2040 tájára jósolt globális visszaesés kezelése. Ezek mindegyike önmagában is szinte megoldhatatlan problémákat jelenthet. A Kondratyev-válságciklus ezekhez egy fontos tanulsággal szolgál: kirobbanásának alapvető oka, hogy az átlagpolgár – bár eligazodásához szükséges ismeretek hozzáférhetők – nem vetett számot valóságos helyzetével, és nem is igen kíváncsi arra. Csak azokra figyelt, akik arról beszéltek, amit hallani szeretne, és nem azokra, akik azt mondták, amiről tudnia kell. A jövő igazi kérdése, vajon a válságok szorításában az átlagpolgár politikai sarlatánok helyett végre hajlandó-e megfontolni a hozzáértő szakemberek tanácsait?

Vissza a Népszava többi cikkéhez