Ismét háromfelé szakadt az ország
Népszabadság - 2012. február 19.

Csaknem egy évvel ezelőtt megjelent cikkemben a baloldal 2010-es vereségét – vitatható történelmi analógiával – az 1514-es Dózsa-felkelés bukásához hasonlítottam. Akkor még csupán a felsejlő kontúrokból lehetett a jövőre következtetni, így joggal vethették ellenem: csak ha látjuk a lényeget, akkor vonjuk meg a mérleget. Most, 2012-ben a rohammunkával kiépült rendszer ismeretében már világosan látható a lényeg.

A mérleg megvonásához azonban vonatkoztatási rendszerre is szükség van. Ez a vonatkoztatási rendszer számunkra – kicsit leegyszerűsítve – a „Nyugat”.

A blogbejegyzése kapcsán mostanában sokat idézett Fukuyama legújabb könyvében (The Origins of Political Order) a „Nyugat” három „megkülönböztető versenyelőnyét” azonosítja: a stabil államot, a törvények hatalmát és a felelős kormányzást. A törvények „Nyugaton” mindenkinek – a királyoknak éppúgy, mint a parlamenti többségnek – áthághatatlan korlátot jelentenek. Ezen alapul az állam felelős kormányzása: a hatalom beszámoltathatósága, felelősségre vonhatósága és működésének átláthatósága.

A „Nyugat” sikere tehát túlmutat a történelmi vagy természeti véletleneken, és alapjában négy intézményen nyugszik: a gazdaságban a magántulajdonon alapuló vállalkozások és a piac, a politikában a demokrácia, az emberi kapcsolatok terén a polgári szabadságjogok, végül az állami irányításban a felelős kormányzás. Ezek hatékony működését a hétköznapi kapcsolatokat gördülékennyé tevő bizalom, a normakövetés és a megegyezésre törekvő konfliktuskezelés alapozza meg.

A „Nyugat” abban is különbözik a többi civilizációtól, hogy ezek az értékek nem pusztán a családon belül, még csak nem is csupán az ismerősökre vagy a törzs/klán tagjaira terjednek ki, hanem az idegenekre is! Visszaszorul tehát az „amorális” családközpontúság, az ismeretleneket is megilleti a bizalom, de a rokontól is elvárható a szabályok betartása.

Nem földrajzi gyűjtőfogalom tehát a „Nyugat”, hanem jellegzetes intézmények – piac, magántulajdonon alapuló gazdaság, szabad vállalkozás, parlamentáris demokrácia, autonóm polgár, véleményszabadság, szabad sajtó, átlátható és korrupciótól mentes állam stb. – rendszerré szerveződött „platformja”. Amiként egy vállalat versenyképességét vagy egy számítógép teljesítményét a technológiájuk és szabályozórendszerük, éppígy a társadalmak történelmi sikereit intézményi platformjuk határozza meg. Bár első pillantásra a fejlett gazdaság tesz lehetővé széles körű demokráciát és szabadságot, a kapcsolat inkább fordított. Vagyis nem azért magas – mondjuk – Svédország vagy Kanada társadalmi „minősége”, mert gazdagok, és emiatt „megengedhetik” maguknak ezt a „luxust”, hanem éppen azért lettek gazdagok és versenyképesek, mert intézményeik – a demokrácia, a szabadság, és a felelős kormányzás – minősége, illetve a polgáraik közötti bizalom, a szabálykövetés és a tolerancia történelmileg magas szintű volt.

Mivel ezek az intézmények éppen olyan fontos szerepet játszanak a politikában, mint a hitelezés a gazdaságban, az elmúlt évtizedben sokféle jelzőszámot – indexet – fejlesztettek ki, amelyek lehetővé teszik mérésüket. Ezzel mérhetővé tették – miként a hitelminősítők az egyes vállalatok vagy éppen országok befektetési kockázatait – a társadalmak „minőségét”. A gazdaságra a Gazdasági Szabadság Index (Economic Freedom Index) vonatkozik, a demokrácia minőségét a Demokrácia Index (Democracy Index) méri, a polgári szabadságjogok szintjét a Szabadság Index (Freedom Index) mutatja, míg a kormányzás minőségét a Felelős Kormányzás Index (Worldvide Governance Index) jellemzi. A folyamatosan végrehajtott mérések eredményei a múltra vonatkozó adatsorokkal együtt az interneten megtekinthetők. Az indexek változása pontosan jelzi a gazdasági szabadság, a demokrácia és a felelős kormányzás javulását vagy romlását. Így bárki számára láthatóvá válik az egyes országok elmozdulása az „intézményi minőség” skáláján.

Az indexek adatai – miként a víz állapotát a hőmérséklet – jelzik a rendszer „fázisátalakulásait”. A fagypont körül a hőmérséklet alig néhány fokos emelkedése a jég olvadásához vezet. Épp így, amikor az indexek túllépnek bizonyos küszöbértéket, az a merev társadalmak „olvadására” utal. Ám ahogyan a víz jéggé válik, amikor hőmérséklete fagypont alá esik, a társadalom elveszítheti polgári jellegét, ha az intézményi indexei egy küszöbérték alá kerülnek! A fenti metafora pontosan leírja a „rendszerváltás” során végbement változásokat Magyarországon. A Gazdasági Szabadság Index – összetevői: az állam mérete, a tulajdon biztonsága, a fejlesztési pénzekhez való szabad hozzáférés, a kereskedelem szabadsága, a hitel, a munkaerő és az üzlet liberális szabályozása – az elmúlt három évtized során a következő változást mutatta: 1985 (5,24), 1995 (6,15), 2005 (7,37). Öt körüli indexérték esetén egy gazdaság még nem tekinthető szabadnak, 6 körül már részben piacgazdaságként működik, és 7 felett lényegében kiépült piacgazdaságról beszélhetünk. A trend pontosan jelzi a „parancsgazdaság” piacgazdasággá történő átalakulását. Lényegében ugyanez áll a demokráciára és a szabadságra is. Bár ezek indexei még nem voltak hozzáférhetők 1990 előtt, de jól helyettesíthetők a Freedom House sajtószabadság-indexével. E szerint 1980-ig régiónkban még részben szabad sajtó sem létezett. 1985-ben a részben szabad sajtó aránya csupán 11 százalékot tett ki, majd 1990-re 44 százalékra nőtt. A szabad sajtó azonban csak 1995-ben jelent meg, míg végül hazánkban 2000-re mindkettő külön-külön is elérte a 33 százalékot, ami már szavatolja a sajtószabadságot. A „rendszerváltás” tehát valóságos forradalom volt, és a XX. század végére országunkban kiformálódott a „nyugati” típusú polgári társadalom intézményrendszere.

A 2010-es választás óta lezajlott változásokat egy interjújában Bajnai Gordon a következő – sokkoló, de a valóságtól nem távol álló – hasonlattal összegezte: a Fidesz „csigolyánként törte el a magyar demokrácia gerincét”. Az Orbán-rezsim hatalomra kerülése óta „elkövetett” számtalan, egymástól látszólag független húzás – az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése, az új tagok kinevezése, az MNB „bekerítése”, a Költségvetési Tanács megszüntetése, „pártkatonák” kinevezése az ÁSZ, a legfelső bírói, illetve a médiaszabályzó testület élére stb. – önmagában nem végzetes. Az Országgyűlés „működésmódja”, a szocialista időket idéző rendeleti kormányzás a külföldi megfigyelőknek sokszor fel sem tűnik. Kivétel ebben a tekintetben éppen Fukuyama, aki azt írta néhány napja: „a magyar alaptörvény nem önmaga miatt rossz, hanem azért, mert feltárta szerzői hosszú távú hajlamait”.

A képviselői indítványként beterjesztett törvények sokasága, a végszavazások előtti alapvető változtatások, a „salátatörvényekbe” rejtett, egymástól független módosítások és az egyedi esetekre – pl. lex Szapáry, lex Szász – vonatkozó döntések a törvények hatalmának megcsúfolását jelentik. Lényegében ugyanezt jelentik – a választók érzékelési küszöbét még alig elérve – az egészségügyben, az oktatásban, a kultúrában és a társadalom más területein zajló hatalom-központosítások.

Hiába érvelnek az Orbán-klónok úgy: őrültség diktatúrát emlegetni pusztán azért, mert a kormány – élve törvény adta hatalmával – kinevez, levált, megszüntet, létrehoz, újjászervez; a „demokráciaminősítőket” nem lehet „kijátszani”. Az indexek jelzik, hogy a kormányváltás óta Magyarország elindult a lejtőn, a múltba – a diktatúrához visszafelé – vezető úton. Bár még nem lépte át, de vészesen közelíti azt a határt, amelyen túl nincs „Nyugat”: sem demokrácia, sem szabadság, sem felelős kormányzás. Ez azt jelenti, hogy bár földrajzilag a kontinens közepén helyezkedik el országunk, intézményeink minősége inkább Belorussziáéhoz vagy Oroszországéhoz áll közelebb. S valóban, nem sok kell már ahhoz, hogy végleg „kiiratkozzunk” Európából. Partnereink ezt pontosan látják, ám kezük meg van kötve. Csak első pillantásra tűnik ilyen egyszerűnek: kiosztani egy-két kokit, és elzavarni a diktátort. Magyarország azonban valóban a magyaroké. Támogatni tud Európa, de nem oldja meg helyettük a problémákat. Ahogy rontani, úgy javítani is csak a magyarok képesek helyzetükön.

A jövő azonban aggodalmat keltő. Az elmúlt hetek tüntetésein és ellentüntetésein részt vevők nagy száma azt tanúsítja, hogy – a XVI. század történelmi metaforájával élve – az ország újra három részre szakadt. A demokratikus ellenzék Európáért tüntet, a kormánypártiak azért, hogy Európa hagyjon békén, a Jobbik pedig Európa zászlóját égetve a kilépésért masírozik. A határok azonban most nem földrajzi térségek között, hanem munkahelyeken, vallási közösségeken, kulturális egyesületen, iskolákon, társasházakon, sőt családokon belül húzódnak. Nem térhet ki előle senki. Ezért nő egyre a frusztráció és a bizalmatlanság, ezért csökkent a normakövetés és az empátia. Okok helyett bűnbakokat keresünk, megoldások helyett csodában reménykedünk, önkritika helyett összeesküvés-elméletet gyártunk.

A történet vége ismert a történelemből: Európa felszabadít, de a győztesek csak egy szétesett és lerombolt országot tudnak majd birtokba venni.