Elitváltás és erkölcstelenség
Népszabadsag - 2013. június 11.

A történelemben, különösen rezsimváltások idején, gyakran merül fel az „elitcsere” igénye. Egy király vagy egy forradalmár, egy próféta, vagy egy vállalati vezér hatalmát a hozzá személyesen is kötődő támogatókkal igyekezett megalapozni. Ahhoz azonban, hogy ezt a szerepet az új elit betölthesse, tagjaiknak – lojalitásuk mellett – morálisan is kiválóaknak kellett lenniük. A társadalom – az erő megtapasztalásán túl – erkölcsi értéküket elismerve hajlandó elfogadni irányításukat. És mivel a nép felnéz az elitre, hajlamos lesz maga is követni az új morált, sőt elfogadja, hogy az elit nagyobb részt kanyarítson ki a közösből.

Orbán Viktor a kezdettől fogva tudatosan készült az elitcserére. A sokat idézett kötcsei beszéd lényege is az: a bukottnak és megbízhatatlannak minősített adminisztrációt, vállalkozóréteget, értelmiséget, gazdasági szakembereket, köztisztviselői kart, katonai elitet egy teljesen megújult elittel kívánta felváltani. És a fülkeforradalom óta leplezetlenül zajlik a „régi gárda” –képességétől, tapasztalatától és hajlandóságától független – „lefejezése”, és az Orbán Viktor által személyesen kiválasztottak hatalmi posztokra helyezése, majd minden lehetséges hivatalos és informális, szimbolikus és pénzügyi ösztönzőkkel a vezérhez kötése.

Az elitcsere-problémával nem csak Orbán Viktor találta szembe magát. Ezzel küszködött Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként és pártvezetőként, és a „garnitúraváltással” bajlódott/bajlódik Mesterházi Attila is. Minden párt- vagy mozgalomalapító – Schiffer Andrástól Bajnai Gordonig – alapproblémája, hogy a hatalmi harcok szorításában a hűség „felülírja” a szakértelmet, a megbízhatóság a személyiség integritását. Így azután az újraépített elit (és garnitúra) alapvetően olyan emberekből választódik ki, akik magasabbra értékelik a vezér gondolkodás nélküli követését, mint a morális tisztaságot. Ezt a problémát sokan lebecsülik, gondolván, az elit erkölcsileg magasabb szinten áll, mint a társadalom, amelyből jön. Sok történelemi példa és a mindennapi tapasztalatok ennek éppen az ellenkezőjét tanúsítják. Kérdés, vajon a tudomány a reményt, vagy inkább a kétséget erősíti. Először, még a múlt század 40-es éveiben, McClelland, az általa kifejlesztett TAT teszttel,majd a 60-as években R. Christie és F. Geis „Machiavelli”-kérdőívük segítségével kutatták a vezetői motivációt. A vizsgálataik egybehangzóan bizonyították: a vezetői posztokra magas „Machiavelli”-pontszámmal rendelkező, ún. „ High Mach”-személyek választódnak ki. A „High Mach” – a kísérletek tanulsága szerint – olyan ember, aki hajlamos eszközként kezelni másokat, hazudni, ha a körülmények ezt kívánják, és erkölcsi megfontolásokat félretéve gyakorolni a hatalmat. Egy nemrég végrehajtott kísérletben azt találták, hogy etikailag kényes helyzetben – amikor kárt okozna a közösségnek, testi, illetve pszichikai fájdalmat egyéneknek – a „High Mach” a szabály előírásai követi, szemben a „Low Mach”-személlyel, aki inkább a morális szempontokra ügyel. (J. Lammers, D. Stapel, 2009. How power influences moral thinking.) Vagyis, egy tett helyes vagy helytelen voltát a „High Mach” az utasítások szemszögéből ítéli meg, míg a „Low Mach” inkább a „szív” szavára hallgat. Mivel pedig, aki kiválaszt, maga is „High Mach”, és a vezetői posztokra is leginkább „ High Mach”-ok jelentkeznek, a szelekció eredményeként a gazdaságban és a politikában a hatalmi hierarchia „feldúsul” utasításokat gondolkodás nélkül végrehajtó és morálisan nem mérlegelő személyekkel. Kísérletek megerősítik a kétséget: vajon az elit magasabb morális szinten volna, mint a társadalom? Gondoljunk csak az elmúlt évek elgondolkodtató példáira: képviselők, előjogaikra hivatkozva nem hajlandók megfújni az alkoholszondát, megengedők a plágium bűnével kapcsolatban, állami vezetők jelentős jutalmakat osztanak maguknak, hírességek hazudnak a nyilvánosságnak, politikusok osztogatják az közvagyont rokonaiknak, és erőszakoskodnak családtagjaikkal és ismeretlenekkel. Tudjuk azonban, hogy bár példákkal jól lehet érvelni, de keveset lehet bizonyítani. Ezért érdemel különös figyelmet egy amerikai kutatócsoport, amely az elmúlt évben ötletes vizsgálatsorozattal bizonyította: az elit nemhogy felette áll, de morálisan inkább elmarad az általa többnyire lenézett szegényebb átlagtól. (P. Piff et al. 2012. Higher social class predicts increased unethical behavior.)

A kutatók először a felső, illetve az alsó osztálybeli autósok szabálykövető viselkedését vizsgálták. Ennek során egyértelműen kiderült: minél nagyobb és értékesebb autót vezet valaki – és ebből következően, tartozik magasabb társadalmi státuszú csoportba –, annál inkább kész áthágni a közlekedési szabályokat. Minél magasabb a kísérleti személy társadalmi pozíciója, annál elnézőbben kezeli a morális vétségeket, és értelemszerűen annál nagyobb valószínűséggel követné el azt. A kutatók a jelenség mögött megbúvó motívumok után érdeklődve bizonyítékkal szolgáltak arra: a magasabb társadalmi pozíciójú személyek a mohóságot kifejezetten pozitív értéknek tekintik.

A kikényszerített elitcsere során azután – az elmondottakon túlmenően – fellép még egy további probléma. A lépésről lépésre kiformálódó vezető réteg esetén a státusz- és a hatalmi helyzet többnyire egybeesik: a felül levők státusza és hatalma egyaránt magas, az alul levőknél mindkettő alacsony. „Gyorsított” elitváltás esetén ez a szabály gyakran megtörik: hatalmi helyzetbe kerülnek korábban alacsony státuszú, és alacsony hatalmi helyzetbe süllyedhetnek addig magas státuszú személyek. Kutatók megvizsgálták, milyen következményekre vezet, ha a döntéshozók státusza és hatalmi helyzete elválik. (J. Nathanael, A. Halevy, D. Galinsky, 2011. The destructive nature of power without status.) A kísérletben alacsony és magas státusszal, illetve hatalommal jellemezhető szituációkba helyzetek embereket: volt, aki főnök (magas státusz), és volt, aki beosztott (alacsony státusz) volt, majd épp így eltérő hatalmi helyzetbe hoztak egyeseket, a többieknek ők oszthattak pénzt. Megdöbbenve tapasztalták, hogy a magas hatalmi/alacsony státuszhelyzet az emberekből a legrosszabbat „hozza ki”! Az ilyen személyek hajlamosak másokat „szívatni”: megszégyeníteni, megalázni, packázni, különösen a magas státuszú/alacsony hatalmi helyzetűekkel. Megfogalmazásuk szerint, az alacsony státusz/magas hatalmi helyzet szinte szükségszerűen „kis Hitlerekké” formálja az embereket.

Amikor tehát egy társadalomban általános elitcsere történik, és tömegesen kerülnek korábban alacsony státuszú emberek magas hatalmi helyzetbe, megnő a jelentősége annak, hogy azokban, akik mások sorsáról dönthetnek, van-e olyan „fék”, amely morálisan visszatartaná őket. A pszichológusok szerint a bűntudat az, amely képessé tesz egy személyt arra, hogy negatív érzelmekkel élje át saját rossz tetteit, még akkor is, ha csak ő tud arról, hogy rosszat tett. Egy friss kísérlet igazolta, hogy a magas szintű bűntudattal rendelkező személyek ritkábban hoznak etikátlan döntést, kevésbé hajlanak morális vétség elkövetésére, és becsületesebbek gazdasági döntéseknél. (T. Cohen, A. Panter, N. Turan, 2012. Guilt proneness and moral character.) Ám a „ High Mach”-személyekből – a szükséges bűntudat hiányában – éppen a morál fontos féke iktatódik ki.

A társadalom erkölcsi állapotát végső soron nem a jelszavak, hanem a tapasztalatok morális mintái formálják. Az emberek egyaránt figyelnek arra, mit tesz a „saját” csoport, és miként viselkednek a „mások”. A kutatók ötletes módon képesek voltak elkülöníteni a „saját” és az „idegen” – bizonyos értelemben versengő – csoport tagja által elkövetett a csalások hatását. (F. Gino, S. Ayal, D. Ariely [2009] Contagion and Differentiation in Unethical Behavior. The Effect of One Bad Apple on the Barrel.) A kísérlet szerint ha valaki „saját” csoportbelit látott csalni, abból azt szűrte le, „nálunk a csalás elfogadható”. Ez arra vezet, hogy a csalás megállíthatatlanul elterjed a csoportban. Az elutasított csoport tagjának a csalása viszont érdekes módon etikusabb viselkedésre ösztönöz.

És ezzel – a kísérletileg bizonyított ténnyel – záródik az elitcsere morális lesüllyedést előidéző visszacsatolási köre. Ha az újonnan rekrutálódó elit tagjai folyamatosan azt érzik – miként az elmúlt évek példái mutatják –, hogy a csalást megbocsátják, a szabályszegést elnézik, a törvénysértéssel szemben éppen az elkövetőt védik meg, akkor az új elit általános morális szintje szükségképpen a társadalom általános morális szintje alá süllyed. Márpedig a 2010-es választások óta valahányszor Orbán Viktor beleütközött a „morál vagy hatalom” dilemmájába – amikor napvilágra került egy kiválasztottjának morálisan elítélendő viselkedése, és ennek kapcsán felvetődött, kitartson-e az erkölcsileg megbukott személy mellett, vagy példát mutatva, váltsa le őt –, a miniszterelnök habozás nélkül lojális híve mellett döntött.

Ha pedig az emberek azt tapasztalják, elfogadható másolni a doktori értekezést, lézerblokkolót használni, csalni az adóbevallásnál, törvényellenesen felvenni pénzt, a „Pistának jó lesz…” kóddal megjelölni egy egyetemi hallgatót, a törvények áthágásával magánosítani a közösség javait, vagy éppen verni a feleséget, azt szűrik le: az amoralitás a követendő szabály. Sőt a karrierre vágyók ráébrednek: éppen ezeknek a „szabályoknak” az elfogadása lesz a „belépőjegy” az új elitbe. Ezzel viszont az elit egykor pozitív nemzeti minősítése – nemzeti burzsoázia vagy nemzeti értelmiség – nem egyszerűen értelmét veszti, hanem az ellentétébe fordul. A nemzetinek kinevezett vállalkozó és kereskedő, földbirtokos és trafikos, költő és rendező, orvos és tanár nem a nemzet tudatos képviselői, pusztán Orbán parancsvégrehajtói és szócsövei.

És a kör bezárult: a szemünk előtt felépülő új hatalmi piramis szinte identikusan amorális egyedekből áll. Ezzel új, de sokkoló értelmet nyer a NER: Nemzeti Erkölcstelenség Rendszere. Hiába nyugtatgatjuk hát magunkat azzal, hogy a morális korlátok nélküli hatalom magában hordozza bukását. Ha nem erőszakosan döntik meg, magától szétrohad, de közben megrontja az egész társadalmat.