Az ellenzéki megállapodás a vég kezdete vagy a kezdet vége?
Népszabadsag - 2013. szeptember 10.

A demokratikus ellenzék két pártja úgy döntött: külön listát állítva, de egyeztetett programmal és közösen támogatott egyéni jelöltekkel indulnak a jövő évi választásokon. A közvélemény felbolydult, a politikai elemzők és a potenciális partnerek – érintettségüktől és lelkialkatuktól is függően – felhördültek. Közben Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke előbb kioktatta az alkudozókat, majd megüzente igényeit, és bejelentette csatlakozási szándékát a közös akcióhoz. A kommentárok egy része sajnálkozik, más része kárörvend, de a többség úgy véli, ez már a vég. De mit is vártunk? Azt, hogy a két vezető majd egymásra néz, és azt mondja egyszerre a másiknak: „legyél te a jelölt, mindenkinek az a jobb”? Majd erre a másik azzal válaszol: „nagyon kedves vagy, de én úgy gondolom, mégiscsak téged illet ez”. Vagy hogy átengedik a miniszterelnök-jelölti posztot egy harmadik jelentkezőnek, csak mert nem tudnak megegyezni?


Az efféle várakozás nem megalapozott, és ezt a politikaelmélet is alátámasztja. Éppen most, szeptember elején, szinte pontosan 500 éve, egy N. Machiavelli nevű olasz gondolkodó, miután éppen szabadult börtönéből, bezárkózott könyvtárszobájába, és elkezdte írni A fejedelem című művét, amely a következő évszázadokban minden hatalomra törő politikus kézikönyve lesz. „Szeressék-e inkább az uralkodót, mint féljék, vagy ellenkezőleg? – teszi fel a kérdést Machiavelli, majd válaszol rá: „Azt feleljük, egyik is, másik is szükséges lenne, de mivel nehéz a két dolgot összekapcsolni, biztonságosabb, ha tartanak tőle, mint ha szeretik, ha a kettő közül egyiknek már hiányoznia kell. Az emberekről ugyanis általában elmondhatjuk, hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők: a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak, ha adakozó vagy velük, lábad elé vetik magukat, életüket és vérüket kínálják, amikor nincs rá szükség, de mihelyt szorult helyzetbe kerülsz, fellázadnak ellened. Amely uralkodó csak szavukra épít, s másként nem készül fel a baj ellen, tönkrejut… Inkább támadnak az emberek olyan valaki ellen, aki megszerettette magát velük, mint akitől félnek.”

Machiavellinek tulajdonítják „a cél szentesíti az eszközt” mondást, holott ő pusztán azt állította: „aki a célt akarja, annak az eszközt is akarnia kell”. Egészében olyan viselkedést javasolt a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott küzdelemben, amelyet a későbbi kutatás – éppen a nevére utalva – ún. „High Mach” személyiségnek tulajdonítja. A „High Mach” hajlamos eszközként kezelni másokat, és az erkölcsi megfontolásokat a hatalmi céloknak alárendelni. „Sohase hagyd – hirdette e viselkedés mottóját I. Asimov ťhőseŤ, Salvor Hardin –, hogy erkölcsi érzéked meggátoljon a helyes cselekedetben.”

Kati Marton, nemrég megjelent, az USA elnökfeleségekről szóló – Titkos hatalom – című könyvében a következőket írja az alelnökből – „véletlenül” – elnöki székbe került G. Fordról: „Ama tulajdonságai, amelyek Gerald Fordot jó férjjé tették – az empátia, a kölcsönösség, az önuralom – nem éppen azok, amelyekre a nagy vezérnek szüksége van. A történelmet követelőző, uralkodni vágyó, önimádó alakok irányítják, akik nem tűrik, hogy bármi vagy bárki az útjukba álljon.” Nem a véletlen műve, hanem a politika természetéből fakad tehát, hogy a szervezetek világában kizárólag „High Mach” típusú emberek választódnak ki a vezetői posztokra.

A tudományos kísérletek eredményei is Machiavellit és Kati Martont igazolják. Már a majomcsapatban is az alfa hím pozíció elnyeréséért folyt a vetélkedés. Amióta F. de Waal megírta a Csimpánz politizálás (Chimpanzee politics) című nagy sikerű könyvét, meghökkenve, de félreérthetetlenül azonosíthattuk napjaink emberének viselkedésében az evolúciós múltból örökölt, dominanciára törekvő etológiai programot. Az elmúlt évtizedek pszichológiai, antropológiai, szociológiai vizsgálatai feltárták az ember viselkedését formáló két alapvető erőt: a csoporton belüli domináns pozíció elnyeréséért folyó vetélkedést és a csoportok közötti küzdelmet, amelyek a csoportnak és a vezérnek való alávetést kényszerítik ki. (J. Haidt: The righteous mind, 2012). Ez a magyarázata, hogy a politikában mindenütt a kulcspozíciókért vetélkedő, a harcot soha fel nem adó és a győzelemért szinte mindent feláldozó személyek emelkedtek ki. Ha bármelyikük is képes lett volna azt mondani, „Belátom, az ország érdeke az, hogy átengedjem neked az első helyet”, soha el nem jutott volna oda, hogy első emberként szóba kerülhet! Félreértés ne legyen: ezeket az embereket meg kell becsülni, de szemmel kell tartani! Nem szabad engedni, hogy kizárólagos hatalomhoz jussanak, mert azzal nemcsak élni, hanem visszaélni is hajlamosak lesznek. A követők kívánatos tulajdonsága ezért nem a vakhit, hanem a belátás és a kitartás.

Tudom, az olvasó most – lemondóan vagy felháborodottan – a nemzet érdekére hivatkozik. Ez valóságosan létezik, de ez a játszma nem csak a vezetőkről szól. Az első emberek mögött hatalmi csoportok – vállalkozói közösségek és a politikai elit – kusza hálózata működik. Tagjai árgus szemekkel figyelik az első ember minden mozdulatát. Bár látszólag „követői” pozícióban vannak, a valóságban fogva tartják az első számú embert. Hiába szólalna meg egyik vagy másik jelöltben egy belső hang: „figyelj ide, az ország érdeke most azt kívánja, hogy a másik legyen a jelölt”, a támogatók hada – a majdani posztok várományosai – azt kiáltják és duruzsolják: „nehogy már engedj”. És még mielőtt az megtehetné a lemondó ajánlatot, leváltják, és félreállítják.

Voltaképpen tehát mi is történt? Két, a hatalom gyakorlására kész és képes ember és a mögöttük álló csoportok tárgyaltak. Nehéz alku eredményeként megegyeztek egy olyan megoldásban, amely lehetővé teszi az együttműködést. Sőt ez a megállapodás akár szélesíthető, további személyek és mozgalmak csatlakozhatnak hozzá. Ám minden csatlakozás befolyásolja a kialakult kényes egyensúlyt. A konfliktusokat a nyilvános üzengetés csak növeli, hiszen ezek címzettje nem a másik fél, hanem a támogatók tábora. Az tehát, hogy a konfliktusok szét ne feszítsék a szerveződő koalíciót, minden érintettől realitásérzéket, belátást és méltányosságot követel. Csupa olyan erény, amely ritka a politika világában. Mégis – sokakkal vitatkozva – én W. Churchill szavait ajánlom mindenki figyelmébe, aki 1942-ben, az el-alameini csatát követően így fogalmazott parlamenti felszólalásában: „Ez nem a (háború) vége. Még csak nem is a vég kezdete. De talán a kezdet vége.” Tekintsük mi is így, ami itt történt. Még sok egyeztetés és sok konfliktus, sok – remélhetőleg csökkenő intenzitású – összeveszés, majd kibékülés, sok csatlakozás és néhány kilépés vezet el egy hatékony, együttműködő és egymásban bízó koalíció létrejöttéhez.