Az én XX. századom
Élet és Irodalom - LII. évfolyam 29. szám, 2008. július 18.

Az infláció fogalma eredetileg a gyomor egészségtelen felfúvódását jelölte. A gyógyászatból vette át a közgazdaság-tudomány, ahol az árufedezettel nem rendelkező pénz mennyiségének káros felduzzadására utalt. A közgazdaságtan fogalmát azután a csillagászat kezdte használni a kozmosz Big Banget követő robbanásszerű "felfúvódására": az elemi részecskénél is kisebb "embrionális világegyetem", a másodperc töredéke alatt harminc nagyságrendet nőtt. Kevéssé vettük azonban észre, hogy - miközben életünket megkeseríti a (gazdasági) infláció - a XX. század a személyes gazdagság és az egyéni szabadság robbanásszerű "kitágulását" hozta. Ebből a szemszögből, nem az a kérdés, mikor kezdődött és meddig tartott a XX. század. Sokak szerint az első világháború kitörésétől, a szocialista rendszer összeomlásáig, míg a gazdasági trendek inkább a 3. Kondratyev-ciklus 1895-öt követő indulásától, a 2000 közepéig tartó nagy tőzsdei fellendülésig jelzik. A történelmi korszakoknak soha nem a pontos dátumhoz köthető kezdete és vége, hanem a lényege a fontos. A XX. század minden korábbitól megkülönböztető jellemzője a fogyasztás és a választási lehetőségek történelemben példa nélküli növekedése.

Az elmúlt század úgy köszönt be, hogy a földön élő kétmilliárd ember - még a fejlett társadalmakban is - a szegénységbe, az alultápláltságba és a fejletlen infrastruktúrából fakadó járványokba halt bele, nagyjából negyvenöt éves korában. Szavazati joga, és önmeghatározási lehetősége - még a "haladóknál" is - legfeljebb a férfitársadalom húsz százalékának volt. Az átlag hat gyerekből legfeljebb három érte meg a felnőtt kort. A túlnyomó többség mezőgazdaságból élt, és soha nem hagyta el szülőfaluját. Házastársat és megélhetést is ott, esetleg a szomszéd faluban talált. Az életéhez szükséges javakat jórészt maga állította elő, ami még kellett, a helyi piacon cserélte. Az őt körülvevő tárgyi világ ugyan gazdagodott, de nem különbözött alapvetően elődeiétől. A négy elemeiben ugyanazt tanulták, mint szüleik, és legtöbben azok szakmáját folytatták.

1900-ban Bécs 800 ezer lakosának csaknem tíz százaléka (80 ezer ember) ágyrajáró volt. A múlt század, mára elfeledett, legnagyobb - az alultápláltság, és a rossz higiéniai feltételek miatt bekövetkező - járványa, a "spanyolnátha", 1919-1922 között csaknem 22 millió áldozatot követelt, többet, mint a két világháború együtt. Bármennyit is álmodott az egyén előrejutásról, az osztály, amelybe született fogva tartott, ahova bejutni szeretett volna, nem engedte be. A szabadság nem a felismert szükségszerűség, hanem a kikerülhetetlen kényszerek tudomásulvételét jelentette. A kiemelkedéshez a tehetség kevés volt, ahhoz ritka szerencse kellett. Az jutott osztályrészül - még az akkori kor legfejlettebb társadalmaiban is - amit a módosabbak és rangosabbak, az idősebbek és a tanultabbak ellentmondást nem tűrően előírtak. Az elmúlt század sok borzalmat hozott: világháborúkat, forradalmak, ellenforradalmakat, népirtásokat, éhségeket. Ám ez nem kivételes, inkább tipikus a történelemben. Ami viszont egyedülálló volt, és ami döntően meghatározza jelen századunkat, az a követhető életmódok, a lehetséges életformák, a választható viselkedések (beleértve a szexuális szokások) választékának robbanásszerűen kiszélesedése.

A XXI. század úgy köszöntött be, hogy az emberek a túltápláltságba és a - részben az unalom generálta - depresszióba halnak bele. Míg száz éve a gazdagot kövér, cigarettázó, keveset mozgó emberként ábrázolták, ma mindezek a szegénység jelei lettek. Az áruválaszték, a lakóhely, a lakás berendezésének, az öltözéknek, az étkezési és szórakozási lehetőségek áttekinthetetlenül kiszélesedett. 1900-ban, az USA-ban - az akkori világ leggazdagabb országában - a GDP/fő 3000 dollár volt, amiből a boltok polcain levő mintegy százezer fajta terméket lehetett megvásárolni. 2000-re a GDP/fő 30 000/fő-re, tízszeresére, míg a termékvilág változatossága egymilliárdra, vagyis ezerszeresére (!) nőtt.

1895-ban az angolok - a liberalizmus élharcosai - meghökkenve szereznek tudomást dédelgetett kedvencük - Oscar Wilde - homoszexualitásáról. Börtönnel sújtják, az elit kiveti magából. Még fél évszázaddal később, 1952-ben is, ugyanilyen indokok alapján kergetik halálba Alan Turingot, a század legtehetségesebb matematikusát és a világháború hősét. Ám alig harminc év múlva, az 1980-es évek elejére ez a szempont lényegtelenné válik: Anglia megválasztja - köztudottan - homoszexuális, majd leszbikus képviselőjét. A szavazati jog általánossá válik, és - ha kissé vonakodva, de - a nők is megkapják. Ötven éve lépett életbe Németországban az egyenlőségi törvény, amely megadja a jogot a nőknek, hogy magunk dönthessenek arról, munkát vállalnak és saját bankszámlát nyithassanak. A testi fenyítés - évezredeken keresztül az élet elmaradhatatlan része - a "támogatott" státusból a XX. században előbb a hallgatólag "megtűrt", majd a "tiltott" kategóriába került át. A XXI. század jelszava: emeld fel a kezed a verés ellen. Mindeközben - bár nem tűnnek el - alapvetően csökkennek a karrier vagyoni és társadalmi korlátai is. Fokozatosan megnyílnak az egyetemek az ez elől sokáig elzárt osztályok előtt. A XX. század végére pedig, a felemelkedést inkább meghatározza a családban átadott viselkedési minta, mint az örökölt vagyon. A sikertelenségért kevésbé a "rohadt rendszert", inkább neveltetésedet és önmagadat kárhoztathatod.

A globális társadalom jelzett folyamatai - az inflálódó kozmosz mintájára - fokozatosan megszülték világunk ma ismert szerkezetét. A föld átlagpolgárának jóléte az időszámításunkat követő ezer év során alig ötven százalékkal, az azt követő ötszáz évben kétszeresére, míg az 1500-tól 1900-ig tartó négyszáz év alatt háromszorosára emelkedett. Az elmúlt száz év alatt a fejlett országokban a GDP/fő tízszeresére, Kelet-Európában nyolcszorosára és az elmaradókban is ötszörösére bővült. Mindeközben a népesség robbanásszerűen 2-ről, 6,4 milliárdra emelkedett. Megállíthatatlanul nőtt (húsz százalékról) a városokban élők aránya ötven százalékra, és tovább. Az ezredvéget a választható életformák hihetetlen gazdagsága, az áruk korábban elképzelhetetlen választéka, hozzáférhető (kulturális, tudományos) ismeretek és a szórakozási lehetőségek áttekinthetetlen mennyisége jellemzi. Ebből a növekedésből merítettek reményt az elmaradók, ez lelkesítette a már úton levőket és ez adott hitet a fejlettek még nem a csúcsra ért tagjainak, hogy az egyenlőtlenség egyszer majd csak megszűnik.

Ám a vég nélkülinek gondolt gazdagodás és növekedés horizontján a múlt század harmadik harmadában - nem várt módon - felsejlettek a korlátok. A globális rendszer három legfontosabb billenési pontja: az emberiség ökológiai lábnyomával (a környezeti problémák és a fogyasztás korlátaival) kapcsolatos jelenségek, a fogyasztás generálta boldogságérzet telítődése és a személyes szabadság ugrásszerű kitágulása - először a fejlett országokban, majd szerte a világon, ahova és amilyen mértékben a piac és a demokrácia elért. A billenési pontot - amelyen túl új világ köszönt be - a kutatások szerint a XXI. század fordulóján léptük át. Napjainkban már a visszafordíthatatlan változások következményeinek korszakában élünk.

Vegyünk a sokkoló egyenlőtlenség és szegénység példáját. A helyzet súlyossága - amelyet megrázó képekben tár elénk a média - leegyszerűsítően azt sugallja: azért szegények a világ egyik részén, mert gazdagok a másikon. Ám az elmaradottság oka nem az országok között méretben vagy természeti kincsek tekintetében fennálló különbségek. Még csak nem is az, hogy a gazdag országok kizsákmányolnák szegényebbeket. Ez a hatás létezik, de nem ez a meghatározó. A történelmi megkésettség viszonylag gyorsan leküzdhető. Alig fél évszázada Dél-Korea és Ghána egyforma "gazdagsági" szintről indult. Az ázsiai ország ma a fejlett Európa szintjén él, míg az afrikai ettől messze elmaradva tengődik. A több milliárdnyi ember nyomorúságát - döntő mértékben - hagyományos kultúrájuk és az ezen alapuló intézményeik idézik elő. A felzárkózók és a sikertelenül próbálkozók összehasonlító elemzése azt mutatja: akik belépnek a világgazdaságba, és intézményeiket ahhoz igazítják, vagyis befektetnek az oktatásba és az egészségügybe, hatékonyan működő államapparátust hoznak létre, szabadságot adnak az egyénnek (mindenekelőtt a nőknek) munkát vállalni, tanulni és eldönteni, hány gyereket akarnak, azok meghökkentően gyorsan az élbolyba kerülhetnek.

A látványos eredmények tükrében tűnik érthetetlennek, miért talál süket fülekre a "ne halat adj, tanítsd meg halászni" tanács. A vonakodás oka: a társadalmi felemelkedés "siker-stratégiája" nehezen követhető. Nem elegendő a fegyelem, a lemondás, a folyamatos tanulás, a kudarcok elviselése, a sok munka és a kitartás. Ennél többet követel: a közösségeknek - számottevő mértékben - szakítaniuk kell hagyományaikkal. Új viszonyok kellenek a családban, a közösségben, a munkában, a férfiak és a nők, a fiatalok és az idősek között. A változást, a család szétesését, a megszokott rend megrendülését, a hagyományos közösség széthullását, az ősi identitás elvesztését az emberek tradicionális társadalmuk pusztulásaként élik meg. A XX. század végén még létező háromezer nyelvből, a XXI. végére - a szakemberek szerint - legfeljebb ha ezer marad, ami nem egyszerűen kétezer nyelv, hanem az azt hordozó kétezer társadalom eltűnését jelenti. Ez az oka, hogy sokan vonakodva lépnek erre az útra, akik pedig már elindultak, újra és újra elbizonytalanodnak.

A vonakodást csak erősíti, hogy a "csalétekként" felkínált "új rend" - megszokva a fogyasztási javak szélesülő választékának jótéteményeit - ellenmondásos következményeket szült. A kiteljesedő szabadság és a bővülő fogyasztás, billenési pontra juttatta a társadalmakat. Szembetűnő ez - a ma oly sokat emlegetett - 1968 hatásait tekintve. Fél évszázad távlatából visszatekintve 1968 az életforma megválasztásának korlátok nélküli szabadságáról szólt. A viselkedés hagyományos - a tradíciók, a hatalmon levők és az idősebbek által kiszabott - korlátjai ledőltek. Az egykori "életmód-forradalmárok" - miközben hippiből, yuppik, abból neokonok, majd new age vallás követői lettek - egy dologban következetesen végigvitték a "forradalmat": megvalósították Cohn-Bendit híressé vált - "tiltsuk be a tiltásokat" - jelszavát. Az új nemzedékek arra szocializálódtak: a kényelmetlen kötelességek elutasíthatók, a pillanatnyi érdekeddel szemben áll szabályok áthághatók, minden korlát ledönthető, minden tabu hatályon kívül helyezhető. S ha valami mégis megváltoztathatatlannak tűnt, akkor egy másik - nem kevésbé árulkodó - jelszót alkalmaztak: "legyünk realisták, követeljük a lehetetlent".

A XX. század harmadik harmadában, a fejlett világban felcseperedő fiatalokat a kortárscsoportjuk egyre inkább fogyasztásorientált, élvezetkereső, felelősségelhárító, a fegyelmet elutasító életmodell követésére programozza. E program "letöltése" alól az egyén - hacsak a család ezt nem ellensúlyozza - egyre nehezebben tudja kivonni magát. A következmény: a XX. század utolsó harmadában a fejlett világban szembetűnően kezd elválni a "sikerkereső" és a "kudarckerülő" életprogramot követők csoportja. Az előbbiek gyorsan lépkednek felfelé a karrier lépcsőin, teljesítményorientáltak, egészségtudatosak, míg az utóbbiak kiszorulnak a munkaerőpiacról, passzív fogyasztásorientáltak, és egészségtelen, sokszor önpusztító életmódot követnek. A globalizáció pedig nem elfedi, inkább felerősíti ezt a jelenséget. Mélyülő szakadék kezd kialakulni a fejlődő, illetve a fejlett világ fiataljainak motivációja és tanulási eredményei között. Egy nemrég végrehajtott angol felmérés szerint - de a hazai kutatások is ezt mutatják - egyre csökken a tudományok és ezen belül a matematika népszerűsége az iskolákban. A diákok elfordulnak az unalmasnak, nehéznek és szorongást keltőnek tekintett tantárgyaktól, és a könnyebbnek, élvezetesebbnek tekintetteket választják. Más felmérések azt mutatják, hogy azokban az országokban (Japán, Kína, Dél-Korea) ahol a diákok szoronganak a matek eredmények miatt (mert nem mindegy nekik az eredmény), ott a teljesítmények magasabbak, mint ahol (a legtöbb nyugati társadalomban) a diákok közömbösek az elért eredmény iránt. "A randi, a koncert, a fülbevaló vagy a manikűr, egyszóval minden, amit a fejlett országok fiataljai természetesnek vesznek, itt tilos, mert elvonja a figyelmet a legfontosabbtól: magolni, reggel fél héttől, este 11-ig, a hét minden napján" - írta le az életet az International Herald Tribune egy dél-koreai bentlakásos iskolában. A fejlett világ diákjai ezzel szemben nem a szülőknek és az iskola elvárásainak, hanem a kortárscsoport fogyasztásra "kihegyezett" mintáinak akarnak megfelelni.

A XXI. század azonban kiélezte a fogyasztásra alapozott boldogságmodell vágya és megvalósíthatósága közötti ellenmondást. Sok pénzt igényel, mert kiszélesedik a megszerezhető dolgok választéka és az igazán "menő" cuccok, felértékelt márkatermékek. Nő a demonstrációs okokból - azért és olyan kell, ami másoknak már van - megszerzendő dolgok mennyisége is. Végül azonban - mint azt a legújabb kutatások mutatják - az áttekinthetetlen választék miatt, az átlagemberben, döntését követően a rosszul választottam érzése erősödik. Az ebből fakadó kielégítetlenségét újabb vásárlással igyekszik orvosolni, ami végső soron csak a frusztráltságot növeli. A végletekig csigázott vágyak és kielégíthetetlenségük realitása depresszióssá tette az egész nemzedéket. Bár nem értik, de érzik, hogy növekvő fogyasztásuk ellenére egyre kielégületlenebbek.

A dologban az a különös, hogy gazdag nemzetek tagjai - és ebbe már a mai magyar társadalom egynegyede benne foglaltatik - sem eddig, sem ezután a történelemben soha nem fognak ilyen jól élni, már ha a jóléten a megvásárolt dolgok számosságát és a fogyasztás mennyiségét értjük. Ez az életmód azonban - pazarló volta, a választék áttekinthetetlenné szélesülése és a fogyasztás áttételes káros hatásai miatt - nem fenntartható. Egyre több jel mutatja, hogy a valódi jól-lét túl van a fogyasztáson. Erre utalnak a többség számára még ma is oly vonzó fogyasztói életmód betegségei: az ellenállhatatlan vásárlási kényszer, a "bolt-kór" vagy "sudden wealth syndrome". Ugyanakkor mind többen - bár még mindig csak a kisebbség - fordulnak el a pazarló fogyasztástól, és választják az önkéntes egyszerűség (voluntary simplicity) alternatíváját.

A XXI. század globális fejlődésvonalát a világegyetem inflációt követő lelassult növekedésének metaforája rajzolja fel - egy fontos különbséggel. Míg a világegyetem még ma is őrzi a gyors inflációt követő homogén szerkezetét, a földi társadalmaknak a robbanásszerű növekedés során kialakult egyenlőtlensége nem maradhat fenn a jelenlegi formájában. A kiegyenlítődés csak úgy jöhet létre, ha a legfejlettebb gazdasága stabilizálódik, míg a fejlődők növekedése - ha képesek társadalmuk szerkezetét átalakítani, gazdaságuk értékeit és intézményeit a világgazdaságéhoz illeszteni - felgyorsul. A világ tehát újra alapvető változásokkal terhes: a föld valamennyi polgára - éljen a globális fogyasztási piramis csúcsán levő a 600 millió között, legyen a középső részt alkotó kétmilliárd lakosa vagy egyike az alapzatot alkotó négymilliárd szegénynek - alapvetően módosítani kényszerül eddigi, ha nem is szeretett, de legalább megszokott életmódját.

A csúcson - 30 ezer dollár/fő GDP felett - a növekedés nem eredményezhet kiegyenlítődést: a fogyasztás bővülése nem folytatható, ám még ha folytatható volna is, akkor sem idézné elő az elégedettség növekedését. A fogyasztási piramis közepén - ahol mi is élünk - a fiatal nemzedék végre a csúcsnak megfelelő életformát szeretne folytatni. Ám a következő évtizedek - az egymilliárdnyi feltörekvő (kínai és indiai) világpolgár versenyének hatására - még mindig a régi fegyelmet, kitartás, lemondást és főként kemény munkát ígéri. Aki ezt elutasítja - mondván "ennyiért én nem megyek el dolgozni", "ennyit nekem nem ér meg, hogy tanuljak", "ilyen munkát nem vagyok hajlandó elvégezni" - gyorsan lecsúszhat a piramis aljába. A piramis alján levő négymilliárd embertől viszont a vágyott felzárkózás a világgazdaság rendszerébe - a kegyetlen globális piac, a zavarosnak látszó demokrácia és a sokszor korlátok nélkülinek tűnő szabadság értékrendjébe - való kényszerű betagolódást igényli. Ám - ha különböző indokból is - ma még mindenki vonakodik változtatni azon, ahogyan él.

A XX. századot - visszapillantva - minden borzalmával együtt a gazdagság és a szabadság történelmileg példátlan bővülése jellemezte. Még a legszegényebbek jövedelme is többszörösére nőtt, és "csak" az elöl haladókhoz képest maradtak el, bár ezt a "leszakadást" - éppen a demonstrációs hatások miatt - fájdalmasnak érezik. Sokan reménykedtek abban, hogy majd ők is felléphetnek a jólétbe vezető mozgólépcsőre. S valóban, akik felléptek a globális gazdaság "mozgólépcsőjére", mind magasabbra jutottak. Az ezredfordulón azonban az elöl haladók arra figyeltek fel, lassan laposodik a mozgólépcső. A felbukkanó új szinten, a vég nélküli növekedés helyett, egy meghökkentő világ képe rajzolódik ki: drágább benzin, kisebb lakás és autó, kevesebb "légkondi" és szemét, takarékosabban felhasznált gáz, víz, élelmiszer, ritkább távoli utazás, szűkebb áruválaszték, tartósabb eszközök, lassúbb csere, több újrahasznosítás.

A többség azonban (még) nem hajlandó tudomásul venni, hogy a jövő "több fogyasztás" helyett a "megfontoltabb és lassúbb életet" hozza. Az élet egyre világosabbá teszi az alternatívát: a több és értelmesen eltöltött szabadidő (beleértve, hogy valaki élvezi a munkáját) vagy több (kényszerűnek érzett) munka, cserébe több pénz és pazarló fogyasztás. Ám ezekből valójában csak az első a fenntartható. A választás maga és ennek következményei, az egészség, az elhelyezkedési esély, az életminőség, az életjövedelem, a várható élettartam azonban már nem a szülők osztályhelyzetétől vagy vagyoni állapotától, hanem döntően a családban átadott életprogramtól függ. Ezt az életprogramot döntően az határozza meg, mennyire értette meg a mai felnőtt generáció a körülmények - a billenési pontot követő - elkerülhetetlen változását. "A körülmények hatalma - írta Weöres - a tettet fogva tartja, Hol vadászni vadítja, hol csendre idomítja, Hol fogóként kitárja, hol tétlenségbe zárja". Az emberiség, úgy tűnik, még nem fogta fel: a jövő csendre idomít, és sem a tétlenség, sem a vadság nem kínál túlélést.