Kényes ügy
Élet és Irodalom - 49 évf. 29 szám, PUBLICISZTIKA rovat


A mágneses rezonancián alapuló képfeldolgozó berendezés segítségével - adta hírül nemrég a sajtó, többek közt a New Scientist tudományos folyóirat - érdekes kísérletet hajtottak végre a Kaliforniai Egyetem kutatói. Közvetlenül bepillantva a kísérleti személyek - "fehérek" és "feketék" - agyába, egyértelműen kimutatták: a "fehér" amerikaiak öntudatlanul is negatív érzésekkel viseltetnek a "feketék" iránt. Ezek az eredmények, első pillantásra, akár úgy is értelmezhetők: tudományosan igazolódott a hagyományos vélekedés, miszerint a "fehérek" rasszista ellenérzéseket táplálnak a "feketékkel" szemben. A vizsgálat azonban arra is fényt derített, hogy a "fekete" kísérleti személyek amigdalája (ez a terület az agy "vészjelzője") a "fehérekével" összemérhetően magas - és hasonlóképpen rejtett negatív érzelmeket jelző - aktivitást mutat, ha "fekete" arcot mutatnak fel előtte. A kísérletek - amelyeknek értelmezésével természetesen óvatosan kell bánni, jegyzi meg a tudományos folyóirat, bár maga is azt a címet adta a cikknek, "fekete vagy fehér, a reakció ugyanaz" - arra utalnak, mintha a "feketék" osztanák a fehérek "rasszista" beállítódását, és a rejtett félelmekkel közelítenek a sötét bőrszínű polgárokhoz.

Amerikában járva megütközve hallottam egy régebb óta ott élő magyartól, hogy a "fekete" fiatalok azt a társukat, aki fegyelmezetten tanulva és keményen dolgozva igyekszik az iskolában jó eredményt elérni, "fehérmajmolónak" nevezik. És nem csak kigúnyolják, ki is közösítik. Ennek a viselkedésnek fontos a szerepe abban, hogy az amerikai egyetemeken - sok amerikai szerint - "gondok vannak" a "feketék" felvételi arányával és egyetemi teljesítményével. Ezt a "teljesítményhiányt" gyakran a WASP - fehér, angolszász protestáns - társadalmi elit rejtett (egyesek szerint nem is rejtett) rasszizmusával magyarázzák. Ám a felmérések, különös módon, "csak" az Amerikában felnőtt afroamerikaiakkal kapcsolatban jeleznek "bajokat". Az afrikai vagy ázsiai származású, és az USA egyetemeire küldött "színes" fiatalok teljesítményével nincs probléma. Ha az amerikai elit rasszista volna - amely beállítódás természetesen fellelhető -, akkor a gyenge teljesítmény a "sötét" bőrszínhez kapcsolódna. De nem ez a helyzet. Hasonlóképpen nehezen volna magyarázható a "rasszista" elit koncepciója alapján, hogy miért volt alacsonyabb sokáig a déli fehérek teljesítménye, mint északi társaiké. A kutatások tehát nem genetikai, hanem inkább kulturális "szakadék" létére utalnak.

A kulturális különbségek következményei nem egy területen váratlanul bukkannak elő. Az utóbbi időszakban végzett, a nemzetek gazdagsági egyenlőtlenségét elemző kutatások, - a múltba vesző, történelmi, természeti és földrajzi tényezők mellett - a kultúra meghatározó szerepét emelték ki. Az elért jólét szintjét alapvetően a fejlődés során kiszenvedett, vagy másoktól jó érzékkel átvett "megfelelő intézményekkel" magyarázták. A "intézmények" viszont döntően kultúrákhoz kötődő tényezőket takarnak, mint a fejlett piaci viszonyok, a jól működő törvények, a társadalmi megállapodások tisztelete, a nem korrupt kormányzás, a szerződések betartása, a verseny szabályainak tiszteletben tartása és a tulajdon védelme. E felsorolt intézmények a kulturális evolúció során formálódtak ki és örökítődtek át. Mindez arra utal, hogy egy társadalom gazdagságának, demokráciájának és szabadságának szintje alapjában véve kultúrafüggő. Nem azért élnek jól egy társadalom polgárai, mert országuk bővelkedik természeti kincsekben, vagy mert más nemzeteket kizsákmányol - bár erre van példa -, hanem mert jól működik a közösség.

Az egykor homogén társadalmak kulturálisan sokrétűvé váltak. Miközben viszonylagosan visszaszorult az osztály- és nyelvi különbségek szerepe, felerősödött a teljesítményorientált és újításokat befogadni kész, valamint a hagyományokon alapuló, szigorúan hierarchikus, az újjal szemben gyanakodó és gyenge teljesítményorientációjú értékek szembenállása. Nem az határozza meg az egyén sorsát, hogy milyen ízt vagy dallamot kedvel, milyen imádságot mormol, vagy imádkozik-e egyáltalán, sőt, még csak az sem, milyen nyelvet beszél. Az életesélyeket leginkább befolyásoló különbség az: betartja-e vagy sem, az idegeneknek tett ígéretet, fizeti-e a rá kirótt adót, vagy kibúvót keres, követi-e vagy áthágja a közösségi szabályokat, gondoskodik-e a saját és a családja jövőjéről, vagy a "most" fontosabb számára, elutasítja-e a tanulást, és inkább szórakozik, gazdagítja-e a saját erejéből a közösségi vagyont, vagy inkább rongálja és szennyezi azt.

Attól, hogy valaki "magyar" vagy "román", "zsidó" vagy "katolikus" "sváb" vagy "roma", "vidéki" vagy "városi", még egyaránt lehet - megengedem, eltérő arányokban - teljesítményorientált, szabálykövető, közösségbe befektető, vagy ellenkezőleg, szabályokat áthágó, másokon élősködni akaró, a tanulást visszautasító egyén. Ezek a különbségek keresztbeszelik a kultúrák hagyományos határvonalait, és főként nem a "rasszok" sokáig "vízválasztónak" tekintett felszíni - bőrszín, arcforma - jellemzői szerint alakulnak. A lényegi eltérések újonnan előbukkant "frontvonalai" így egyre gyakrabban a régebben homogénnek tekintett közösségeken belül húzódnak. Ez a tény rázta meg a társadalmat az elmúlt hetek sajnálatos bűnesete kapcsán, amikor kiderült: az első pillanatban "rasszistának" kikiáltott emberölési kísérletben a vétkes és az áldozat is "roma". A "rasszizmus" tehát nem csupán - mint régen - kultúrák és "rasszok" között kap lábra, hanem megjelenik és virulens minden kisebbségen belül, függetlenül attól, elnyomó vagy elnyomott az.

Egy közösség felemelkedése, a jövőben - még inkább, mint a múltban - alapvetően kultúrájának teljesítményorientált, tanulást ösztönző és bizalmat-megelőlegező jellegétől függ. A legfontosabb tanulság, hogy a romák felemelkedéséért - miközben az egész társadalom tehet, és tennie is kell ezért - a legnagyobb felelőssége maguknak a romáknak van. Ha az a szubkultúra, amelyben egy roma fiatal felnő, erőszakkal van átitatva, gyenge teljesítményközpontú, nem a jövőbe való befektetésre és tanulásra ösztönöz, akkor hiába a külső segítség, nincs társadalmi felemelkedés. Ha gyengék maradnak a romák belső önsegítő mozgalmai, és ha a meglevő szervezetek a társadalom által - gyakran alamizsnaként - odavetett koncokon való marakodásban teljesítik ki aktivitásukat, akkor a többségi társadalom hiába tenne is meg mindent - természetesen még távol vagyunk ettől -, szükségszerűen rögzül a roma kisebbség elmaradott helyzete. A tanulók iskolai eredményeit vizsgáló, nemrég készült felmérés során a tanárok, a roma tanulók gyenge teljesítményét döntően a családok értékrendjével magyarázták. Még ha leszámítjuk is a tanárok esetleges "rejtett" előítéletét - amely itt nálunk ugyanúgy létezhet, mint Amerikában a "feketékkel" kapcsolatban -, a roma származású tanulók teljesítményhiánya akkor is jórészt kisebbségi közösségük értékrendjére vezethető vissza. A "többségi" társadalom - már csak saját érdekében is - teremtsen esélyt, és szigorúan őrködjön az alkotmányos jogok és a törvények betartásán és betartatásán. Mindez azonban nem adhat felmentést a saját és a kis közösség felelőssége alól.

Bármely magyar - roma és nem roma - család előtt ugyanaz a kérdés: milyen életmodellel indítod útjára a gyerekeidet? Teljesítményorientált, szabálykövető, bizalmat megelőlegező, a tanulást értéknek tekintő kultúraprogramot "töltesz-e le", vagy másokat kihasználó, a tanulást visszautasító, a teljesítményt és a kitartás hátrasoroló kultúra örökségét hagyod rá. Ha azt mondod gyermekednek: mások kötelessége téged eltartani, az állam feladata, hogy megélhetést biztosító állást kínáljon föl, az önkormányzat kötelessége munkát adni neked, a falu kötelessége házad környékét rendben tartani, akkor is, ha te nem teszel semmit, a BKV köteles téged szállítani, akkor is, ha éppen nincs rá pénzed - nos ezek az üzenetek, szándéktól függetlenül, kudarcra vezető életmodellt formálnak. Azt az embert, aki képes lenne teljesíteni, és hajlandó volna tanulni, átformálja a "sült galambot" nem egyszerűen váró, de azt elváró személlyé. S ha nem szálldosnak a sült galambok - márpedig ez nem várható - akkor ezt a környezet hibájaként tudatosítva, szinte automatikusan "letöltődik" a "mérgezőprogram": sikerem nem kitartásomon múlnak, kudarcaimért mások felelősek, életemhez alig van közöm. Egy lefelé húzó társadalmi örvényben, tehetetlen bábuként, a véletlen formálja sorsomat.

Vissza az Élet és Tudomány többi cikkéhez