A forró kályha elv, avagy a pofon dicsérete

„Aki takarékoskodik a vesszővel – mondta bölcs Salamon – az nem szereti fiát, aki szereti, idejében megvesszőzi”. Tanácsát évszázadok során követték a szülők, és a tanítók nemzedékei. Egy német néptanító félévszázados működését a 19. században következő „akciók” szegélyezték: 124 010 vesszőzés, 1572 pálcázás, 20 989 körmös, 176 716 kézre legyintés, 10 235 pofon, hogy csak a jelentősebbeket említsük. „Mama, ne verj agyon” – sikít fel a kisgyermek Füst Milán novellájában, s Juhász Gyula sorai – „a bort megisszák, asszonyt megverik” – még az erőszak elterjedtségét tanúsítják a 20. század elején. „A verés – tudhatjuk meg Márai könyvéből - akkor általánosan lefogadott pedagógiai eszköz volt, a pofonok hozzátartoztak a nap munkarendjéhez, mint az imádság vagy a szorgalmi dolgozatok. Legelőször nem is volt különösebb célja, vagy jelentősége a mindennapos ütlegeléseknek, a szülők és a nevelők inkább csak a gyakorlat kedvéért vertek.” A társadalmak ugyan fokozatosan civilizálódtak, ám a fizikai erőszak mégis áthatotta a munka és a család világát. A 20. század azonban végre megkérdőjelezte az erőszak hagyományát.

A tudomány tekintélyére hivatkozó első elmélet - megfogalmazója, a behaviorizmus atyja, J. B. Watson volt – még csupán azt hirdette, semmi érzelem, inkább rendszeresség, és fegyelem. Néhány évtized multán azonban – mintegy válaszként a rideg és szeretettelen szülői magatartásra – B. Spock, „Csecsemőgondozás és gyereknevelés” című sikerkönyve divatba hozta az „puszilgatós”, és engedékeny gyermeknevelést. Az érzelemnélküli, és tekintélyelvű családban felnőtt szülők, örömmel fordultak saját gyermekeiknél a „ne pofozz, inkább dédelgess” elvhez. Így jött divatba a 20. század közepétől a szeretet látványos kinyilvánítása, és a fenyítés lassan visszaszorult. Ám a statisztikák egy évtized múlva különös fordulatot jeleztek: a korábban egyre csökkenő bűnözés, életmódbeli krízisek (depresszió, addiktivitás), és a társadalmi beilleszkedés zavarai újra növekedni kezdtek. A felnövekvő nemzedékek egyre növekvő arányát sújtó viselkedési problémákat a társadalom egy része a korlátok nélküli engedékenység, másik része viszont – éppen ellenkezőleg – a még mindig túlzó szigor számlájára írja.

A szülők – többnyire későn – ébrednek rá a mérték hiányára. A kérlelhetetlen szigorhoz többnyire szeretet-megvonás, míg a ráhagyó magatartáshoz a figyelem és a következetesség hiánya párosult. Míg azonban a pofon ritkán hagy egy életre szóló sebet, a szeretet és a figyelem hiányát mindig megsínyli a felcseperedő gyermek. „De ő csak ment, s teregetett némán - emlékszik fájdalmasan József Attila a mamára, abból az időből, amikor még őszinte emberként, ordított és toporzékolt - Nem szidott, nem is nézett én rám…” A neves pszichológus – M. Eysenck – szerint mind a ráhagyó engedékenység, mind a fenyítésre támaszkodó szigor, a következetesség és a mérték hiányában, „félreprogramozza” a gyermekeket.

Miközben a családban, a fenyítés visszaszorulóban volt, a szervezetek világában – sokak szerint – a virágkorát élte. Ez azonban csak látszat. Az 1950-es évektől fokozatosan teret nyert, majd a legjobb vállalati gyakorlattá vált – éppen a gyermeknevelés példájára utaló - „forró kályha elv”. Ennek lényege: a kívánt viselkedést annak mintájára lehet kialakítani, amiként kisgyermekkel megértetik, ne nyúljon a forró kályhához. Az első lépés, felhívni a figyelmét: aki hozzáér a kályhához, azt megégeti. Majd a gyermek megtapasztalja: ha hozzáér a kályhához, azonnal megégeti. Saját bőrén érzi meg: éppen annyira égeti meg, amennyire hozzáér. És tudomásul veszi, mindenkit megéget, aki hozzáér. Vagyis, a büntetés hatékonyan módosítja a viselkedést: (1) ha megelőzi a figyelmeztetés, (2) ha azonnal követi a tettet, (3) ha arányos, (4) ha nem részrehajló.

A szervezetek rátermettségi versenyében kiválasztódott siker-modell tehát nem iktatja ki a büntetést. A gyakorlatban nap, mint nap bebizonyosodik: nem az a jó vezető, aki csak jutalmaz, vagy ellenkezőleg, aki csak büntet. A jó vezető ösztönszerűen is a forró kályha elvet követi: előzetes világossá teszi a kívánatos viselkedést, majd azonnal büntet (vagy jutalmaz), és mindezt arányosan és részrehajlás nélkül teszi. Ezek hiányában - akárcsak a gyermekek - a munkavállalók is „félreprogramozhatók”. Kérdés azonban, ha sem a család, sem a szervezetek nem nélkülözhetik a büntetést, vajon meglehet-e a társadalom, büntetés nélkül? Egyáltalán lehet-e bármi haszna a büntetésnek a társadalom számára, vagy - mint oly sokan hirdetik – éppenséggel szétzilálja a kapcsolatokat, és megrontja a közösséget. Sokáig ez a kérdés megmaradt az elvi vita szintjén. Voltak, aki arra esküdtek, szigorú fegyelmezés nélkül szétesik a közösség. Mások viszont - szomorú tapasztalatokra hivatkozva – azt állították: a megnyomorító fegyelmezéstől szabadulva jön el a szabadság ideje. Az elmúlt évtizedekben, a különböző környezetben - az állatok világában, a természeti környezetben élő és a magasan szervezett társadalmakban - végrehajtott kísérletek azt mutatták: a büntetésnek pótolhatatlan szerepe van a szervezett közösség fennmaradásában.

Azt, hogy egy majom-közösségben szinte az emberi társadalomhoz fogható „politizálás” folyik, régóta tudjuk. A kutatók azt vizsgálták, mi történik, ha „kiemelik” a csoportból, a többieket hatalmában tartó, folytonosan „egzecíroztató” alfa hímeket. A kutatók legnagyobb megrökönyödésére, ahelyett, hogy a viszonyok javultak volna, a korábban összetartó csoport szétesett. A kommunikációval, a kölcsönös kurkászással, és az együttműködések számával jellemezhető élet-minőség számottevően romlott. Vagyis, a „majom-állam rendőreinek”, akik - a külső megfigyelők szemszögéből - saját kényükre-kedvükre és nem éppen finom eszközökkel büntették a renitenskedőket, nélkülözhetetlen funkciójuk volt a közösség fenntartásában.

Az ember azután – mint minden bevált evolúciós eszközt – átvette a büntetést, és alkalmazta, jó részt, a közösség érdekében. Egy nemrég végrehajtott kísérletben azt nézték, milyen mértékben hajlandóak a kevéssé fejlett társadalmakban bünteti a szabályszegést. A Pápua Új-Guinea-i közösségek résztvevőivel az un. diktátor-játék egy sajátos változatát játszották. Az egyik kísérleti személynek – a „diktátornak” - rendelkezésére bocsátottak egy jelentős, (mai magyar jövedelmekhez hasonlítva 20 ezer forintnyi) összeget. Ebből az összegből, amennyit akart, megtarthatott magának, míg egy részét átadhatta egy másik személynek. Egy harmadik személy, annak alapján, vajon a felosztást fair-nek tartotta-e vagy sem, az ő részére átadott összegből megbüntethette a „diktátort”, csökkentve ezzel annak, és persze a saját vagyonát.

A kutatók sokféle társadalomban végrehajtott kísérleteit során azt tapasztalták: az emberek – még saját költségükön is – megbüntették az önzőnek ítélt „diktátort”. Még érdekesebb volt azonban, amikor azt vizsgálták, miként alakul a büntetés, különböző helyi csoportból származó résztvevők esetén. Az emberek akkor büntettek leginkább, ha a kísérlet mindhárom résztvevője, illetve ha a „szenvedő” és a „büntető” fél egyazon törzshöz tartoznak. Kevésbé büntettek, ha a diktátor és szenvedője „idegen” törzsbeli, illetve ha a „diktátor”, és a „igazságtevő” származott ugyan abból a törzsből, míg a szenvedő fél „idegen” volt. Mintha az emberek „idegenekért” kevésbé hajlandók - saját kárukon - büntetni, viszont saját csoporton belül – még saját kárukon is – büntetéssel kényszerítik ki a közösség számára fontos szabályok betartását.

Felvetődik a kérdés: vajon a pusztán a pozitív ösztönzés – a példamutatás és a jutalom - elégséges-e a szabályok betartatására. A sokféle kísérlet egybehangzó tanulsága: pusztán a kívánatos viselkedés jutalmazása nem tartja össze a társadalmat! A közösség méreteinek növekedésével, a rokoni kapcsolatok szerepe halványul, és büntetés hiányában, az együttműködés elenyészik, mert potyautasok uralják el a társadalmat. A büntetés tehát nélkülözhetetlen a szabálykövetés kikényszerítésére. Sőt, ha a közösség nagysága egy bizonyos mértéket meghalad, még a közvetlen büntetés sem elég. Csak akkor marad fenn a szabálykövető viselkedés, - fizetnek adót, óvják a közösség vagyonát, tartják be az együttélés szabályait - ha un. másodlagos büntetést is alkalmaz a társadalom, amikor nemcsak a szabály áthágóját, hanem, aki azt elnézi is megbüntetik. A közösség társadalom érdekét szolgálja védeni, és támogatni a „magányos hősöket”, akik saját kockázatra fedik fel alkalmazójuk bűneit, figyelmeztetik a közösség megkárosítóit, tanúskodnak a törvények kijátszói ellen, vagy egyszerűen csak rászólnak a szemetelőkre. Ha ezt nem tesszük, mondván nem a mi ügyünk: nő a szemét, a korrupció, a törvényszegés, és az erőszak.

A 20. század vége a szabadság hihetetlen kiszélesedését, és ezzel párhuzamosan büntetés és a fegyelmezés csökkenő presztízsét hozta. Közben azonban az évszázadokon keresztül javuló szabálykövető viselkedés megrendülni látszik. A részben kikényszerített, részben azonban önként vállalat fegyelem társadalmai az erőszak hullámával, és az anarchia jeleivel kénytelenek szembe nézni. A körülmények tehát nem iktatta ki, sőt kiemelik a szabálykövető magatartás jelentőségét. E magatartás „beprogramozása” a felcseperedés során történik. A tapasztalatok szerint a leghatékonyabb „programozási” eljárás a másik viselkedését tükröző - szemet szemért, fogat fogért – stratégia, a tit-for-tat (TFT). Hatékonyságát mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy szinte minden civilizáció ezt ajánlja „arany-szabályként”. A mi kultúrkörünkben így hivatkoznak rá: „ne tedd másnak azt, amint nem szeretnél, ha veled tennének”. De lényegében ezt fejezi ki a „Amit veled tesznek, azt tedd mással” – konfuciánus elv. A TFT stratégia - első pillantásra – érthetetlenül kuszának tűnhet: egyszerre kedves és büntető. S valóban, szokatlan módon, mindig megelőlegezi a bizalmat, és soha nem csapja be elsőként partnerét. Viszont, soha nem tétovázik, ha büntetni kell: azonnal fegyelmez, ha szabály-szegéssel szembesül. Ugyanakkor megbocsátó: ha a másiknak megjön az esze, visszatér a kedvességre és az együttműködésre. Ez az oka, hogy a TFT-t kiterjedten alkalmazó társadalmak a legbarátságosabbak és egyben a leghatékonyabbak. Becsüljük tehát meg a javallott aranyszabályt, és még inkább az altruista büntetés végrehajtóit.

Ha javítani akarunk pillanatnyi állapotainkon, nem nélkülözhetjük a büntetést. Alkalmazzuk azt, saját és a közösségünk érdekében – de mértékkel. A kérdés nem az: „vadul vagy engedékenyen”. A körülményekre nem tekintő kizárólagosság – akár a fenyítésre, akár a dicséretre esküszik - a kudarc modellje. Szinte mindenki kapott pofont gyermekként, és szinte mindenki adott pofont szülőként. Szinte mindenki beismeri, nem jó pofozni, és szinte mindenki tudja, lehetnek helyzetek, amikor a pofon a pillanat-szülte megoldásnak tűnik. Miközben azonban a fizikai erőszakot száműzni igyekszünk életünk minden szférájából, - az iskolából, a családból, a munkahelyről, és a házasságból - a hétköznapi erőszak robbanásszerűen terjedését tapasztaljuk. Jutalmazzunk és büntessünk hát a forró kályha elv szerint: tegyük világossá mit várunk el, ettől való eltérést tapasztalva beavatkozásunk legyen azonnali, arányos, és mindenkire – még önmagunkra is – ugyanezt az elvet alkalmazzuk.