Forgatókönyv

2011-ban egy ENSZ jelentés így vonja meg a Kubában – Castro váratlan szívrohamát és halálát követően - lezajlott hatalomváltás mérlegét: „Kuba, a polgári demokrácia és a piacgazdaság játékszabályainak formális értékelése alapján, 5 év alatt felemelkedett a régió átlagos színvonalára. A rendszer működésének minősége azonban – tekintetbe véve a kormányzati hatékonyságot, a korrupció szintjét, és a hatalmi túlkapások mértékét - elmarad még a környező országok egyébként sem túlságosan magas szintjétől. Mindeközben egészségügyi- és oktatási rendszerének teljesítménye – amely egy évtizede még egyedülállóan kimagasló volt a Dél-Amerikában, és bizonyos vonatkozásokban (pl. a csecsemőhalandóság mértéke) elérte a Kanada szintjét – zuhanásszerűen a dél-amerikai elmaradottság átlaga alá esett. A munkanélküliség, az AIDS és a kábítószer fogyasztás dél-amerikai átlagot meghaladó szintű. Kuba ma ismét Észak-Amerika nyilvánosháza.”

A szomorú történetért mindenki mást okol. A régi rendszer Kubában maradt tagjai, és a nyugat-európai baloldal képviselői a - döntően a bűnözéssel összefonódott floridai emigrációból rekrutálódott – új uralkodó elitre mutogatnak. Az új vezető réteg viszont - az amerikai politikai-, és üzleti körökkel egybehangzóan - a Castro-diktatúra súlyos örökségére hivatkozik. Egyben felszólítják az emberi jogi és jótékonysági szervezeteket, - amelyeknek több képviselőjét ölték meg a politikához kapcsolódó bűnöző bandák az elmúlt években – ne támogassák a régi rendszer képviselőit, akik kihasználva a demokráciát, szervezkedni igyekeznek. Abban azonban mindenki egyetért, hogy az, ami történt előre jelezhetetlen, és ezért ért váratlanul mindenkit. „Collateral damage” – fogalmazott az amerikai elnök egy sajtóértekezletén. Az érdekképviseleti, illetve nyilvánosságbeli ellensúlyt teremteni próbáló személyek legyilkolását, a nemzeti vagyon ellopását, és az összeomló szociális hálót, a társadalmi átalakulás elkerülhetetlen árának tekintem – tette hozzá magyarázatként.

2006 augusztusában, Fidel Castró halálát néhány napnyi bénultság követte. Sem a rendszer elitje, sem pedig az amerikai titkosszolgálat nem készültek fel arra, ami következni fog. Az eseményeket nem emberi szándékok irányították. Kuba történelmét a káosz forgatókönyve írta. A korábban eltávozott személyek most minden elérhető járművel, hajóval, repülővel tömegesen igyekeztek vissza Kubába. Ők már tudták mi következik: földcsuszamlás-szerű rendszerváltás. Aki jó időben, jó helyen, jó pozícióban van, és erkölcsi gátlások nem kötik, az most kiszakíthatja magának a közösből a vágyott vagyont. Elkezdődött a hajsza a régi rendszer emberi után. Az első hónapokat a miamiak által szervezett, és az amerikai sajtó által szított bosszú-hadjárat határozta meg. A későbbi – óvatos - becslések szerint 15 ezer ember tűnt el. A médiák által egyenesben közvetített lincselések után azonban igyekeztek hivatalos bírósági útra terelni a folyamatot. Ám a valóságban, akire bármilyen szempontból rávetült a „rendszer kiszolgálója” vád, azt így vagy úgy meghurcolták. További tízezrek kerület börtön-táborokba - az amerikai sajtó akkori időből származó fogalommá vált szófordulatával – „helycserés támadás” keretében: helyet cseréltek a valamikori őrök és rabok. A táborokban elkövetett kínzásokat vizsgáló független vizsgálóbizottságok egybehangzó megállapítása szerint azonban a fogva-tartottak összetételét jórészt a személyes bosszú, és a véletlen alakította.

Az emigráció a korábbival ellentétes irányú mozgásba kezdett. Aki eddig a társadalmi elithez tartozott, most menekült, aki korábban távozni kényszerült, az visszatért. A legszervezettebb, pénzzel és washingtoni kapcsolatokkal legjobban ellátott csoportot a floridai kubaiak alkották. A hatalmi harcban jól tudták hasznosítani a maffia-kapcsolataikat is. A 2006 végén felállított ideiglenes kormány, döntően az ő befolyásuk alatt állt. Egy éven belül a sziget legfontosabb hatalmi posztjait ők, rokonaik, barátaik, üzletfeleik, és lekötelezettjeik töltötték be. Aki, akár csak megemlítette a törvényeket, és az etikai normák betartását – életével játszott. A nemzeti vagyont privatizáció címén két év alatt széthordták, és ebből a legnagyobb részt az említett csoport hasította ki. A legnagyobb üzletté a mulatók és nyilvános házak nyitása vált. A női munkanélküliséget – a miami bártulajdonosból munkaügyi miniszterré avanzsált Carló Suarez cinikus megfogalmazása szerint – a prostitúció, mint a legdinamikusabban növekvő iparág, úgyis enyhíteni fogja. Fontos versenyelőnyként (sic!) értékelte, hogy Kubában – összevetve az ebben a tekintetben konkurrens Karib-tengeri országokkal - alacsony szintű volt az AIDS és a nemi betegségek aránya. Az oktatási és egészségügyi rendszer három év alatt teljesen összeomlott. A korábbi jól szervezett egészségügyi ellenőrzés, a mindenkire kiterjedő és ingyenes gyógyítás és oktatás lényegében megszűnt. Az orvosok és a tanárok jó része kivándorolt, részben a szervezett bűnözés, részben a kaotikus politikai viszonyok miatt. Mindenki félt, hogy rávetülhet a régi rendszer kiszolgálásának vádja, és, vagy megfizeti a védelmi pénzt, vagy elbocsátják, és elüldözik.

Mindenki emlékezetében élénken él, a fordulat után szerveződött liberális politikai mozgalomnak a sorsa. Ezt a régi rendszer támogatásával egyáltalán nem vádolható értelmiségiek indítottak a valamikori eredmények romjainak megőrzésére és az átmenet valamilyen szabályozására. E mozgalom vezető embereit a 2008-es választási kampányban megzsarolták, megverték, lehetetlenné tették. Az emigrációból hazatérő neves orvost a választási nagygyűlésén a TV nézők szeme láttára lőtték le. A megrázó gyilkosságot a régi titkosszolgálatnak tulajdonítva hajtóvadászat indult a tettesek kézre-kerítésére. A választás után derült ki, hogy a gyilkosságot egy Bolíviából hazatért bűnöző követte el, akinek felbujtói, a „Miamiak” voltak. A választási kampány finisében, a még versenyben maradt személyekről a Castro-rezsimmel való együttműködést bizonyító dossziék kerültek nyilvánosságra. Ezen információk mindegyikéről később bebizonyosodott, hogy hamisak, de ez nem változtatott a tényeken: liberális párt a választásokon katasztrofális vereséget szenvedett. Fontosabb vezetői egytől egyig elhagyták az országot.

A gazdaság bizonyos szektorai fellendültek: a turizmus és a szórakoztatóipar látványos fejlődésnek indult. Az államilag irányított ipar azonban egy éven beül szétesett. A korábban gyakorlatilag nem létező munkanélküliség ugrásszerűen megnőtt, és 2008-ban elérte a 35%-ot, egyes vidékeken 80%-ot. A gazdaság visszaesése miatt az ország egésze, de ezen belül a legtöbb vidék és a városok – ha ez egyáltalán lehetséges - tovább szegényedett. Ám ez az „új szegénység” alapvetően különbözött a mindenkire kiterjedő és egyenletes „színvonalú” régitől. A kubaiakat sokkolta az általuk soha nem tapasztalt, elképzelhetetlen méretű egyenlőtlenség. Az Európából, és Amerikából érkező - de a korrupció és bűnözés nyomán jelentős mértékben magánvagyonná konvertálódó – segélyek és támogatások ellenére egész térségek süllyedtek hihetetlen nyomorba. Az infrastruktúra szétesett, az oktatás, a környezet rendben-tartása, és az egészségügyi szolgáltatások színvonala minősíthetetlenné vált. A korábbi, számtalan helyen lyukas, de mindenkire kiterjedő szociális háló szertefoszlott. A bűnözés – részben a magas munkanélküliség, részben az áttelepült maffia miatt – hatalmas méreteket öltött. Teljes erővel folyt a gazdasági koncessziókért, a játékkaszinók és nyilvánosházak létesítéséért a küzdelem, valamint a járványszerűen terjedő kábítószer fogyasztást menedzselő bandák terület-felosztó háborúja. A politikai pártokhoz kötődő bandák leszámolásai az „ország újrafelosztásáért folyó harc” eufemisztikus metaforaként került be a politológiai elemzésekbe.

Az ENSZ jelentés a következőképpen zárult: „Ha előre láthattuk volna egy ilyen rendszerváltás valóságát, akkor a sok tragédia megelőzhető lett volna. Akkor elkerülhető lett volna, hogy ma, az ország lakosságának 46% ért egyet a ’Addig volt jó, amíg Castro élt’ állítással. Kár, hogy a politikai forgatókönyvek kiagyalói és a hatalmas pénzekkel gazdálkodó titkosszolgálatok – minden arrogáns nagyképűségük ellenére - legfeljebb egy merényletet kigondolására vagy egy államcsíny megszervezésére képesek. Arról, hogy mi történhet egy országban, amelynek politikai rendszere szétesik, fogalmuk sincs. Talán ha valaki felhívta volna a figyelmet arra, mi várható, az átmenet könnyebbé tehető lett volna. De sajnos ilyen figyelmezetés nem hangzott el.”