Hol tévedtünk a rasszizmus megítélésében?


A rasszizmus szerte a világon, tágabb és szűkebb hazánkban – Európában és Magyarországon – feléledőben látszik. Egy betegség, amelyről azt gondoltuk egyszer s mindenkorra leküzdtük, sőt örökre immúnisak lettünk, ma fenyegetőbb, mint valamikor. Más oldalról viszont, a világ legtöbb országában a rasszista megnyilvánulásokat a közvélemény elítéli. A „rasszista” jelző kifejezetten stigmatizáló, és a törvények is határokat szabnak az ilyesfajta viselkedésnek. Ám ez csak még élesebbé teszi az ellenmondást: miközben a társadalom elítéli a rasszizmust, nő a rasszista jellegű cselekedetek száma és súlyossága. Magyarázatra szorul tehát a kérdés, vajon miért nem készteti meggondolásra a rasszistát, hogy nyíltan és leplezetlenül adjon kifejezést nézeteinek, ha számíthat a közösség többségének éles ellenkezésére?

Az elmúlt években a tudomány nemcsak megfigyelésekre támaszkodva, hanem kísérleteket végezve is nyomába eredt a kérdésnek. A Science folyóirat ez év első számában beszámolt a legújabb kísérlet – elgondolkozató - eredményeiről. A kísérletet végrehajtó csoport tagjai abból a feltételezésből indultak ki, hogy a rasszizmus tevőleges elutasítása gyengébb, mint a közvélemény, pusztán szavakban kifejeződő elhatárolódása. Az egyik ok, amely az ellenmondást magyarázná, hogy a nemkívánatos viselkedés saját eszközökkel történő büntetése drága. Szembeszállni a rasszistákkal komoly érzelmi energiát – gyakran fizikai fenyegetettség vállalását - igényli, amely megterhelő lehet az egyén számára. Van azonban egy másik lehetséges ok. Elképzelhető, hogy az egyén, a valóságban kevésbé élesen reagál egy általa a valóságban átélt rasszista esetre, mint azt maga feltételezi. Ez a gondolat abból a kutatási eredményből fakad, amely szerint az emberek gyakran nem képesek pontosan előre jelezni maguk, és mások érzelmi reakcióit. Az esetek többségében túlértékelik azt, ahogyan a valóságban reagálnak egy negatív érzelmeket kiváltó eseményre. Az elvégzett kísérletben tehát nem azt elemezték, hogyan fognak viselkedni az emberek, hanem azt, miként élik át, és milyen érzelmi helyzetbe kerülnek, különböző mértékű, rasszistának minősíthető viselkedésre.

A korábbi – rasszizmussal kapcsolatos – kísérletek azt mutatták, hogy szemben a sokakban élő „fehér-fekete” képpel, hogy szinte minden társadalomban általánosan elfogadott az „egyenlőség” alapértéke, amelyből minden fajta megkülönböztetés elutasítása következik, ugyanakkor az átlagember ezzel egyidejűleg ösztönösen rasszista. Vagyis, még a legliberálisabb és leginkább egyenlőség-párti személy is öntudatlan választásaiban (pl. munkahelyi felvételnél, lakóhely megválasztásnál, vagy baráti viszony létesítésénél) negatívan értékeli az eltérő „rasszokra” utaló jeleket. Ebből az következik, hogy a tudatos választások esetén, amikor ezt kell végiggondolni, miként alkalmazza az „egyenlőség” értékét másként ítél, mint amikor egy hirtelen bekövetkezett rasszista eseményt „lereagál”. Ez utóbbi esetben inkább hatnak viselkedésre a spontán érzések, és a másik „rasszal” kapcsolatos tudat alatti érzelmek.

Az amerikai kísérletben az „afro-amerikaiakkal” kapcsolatos rasszista előítéleteket vizsgálták, nem ebben a csoportba tartozó - „ázsiai”, és „latin” származású - önkéntes résztvevőkkel. A kísérlet indításakor a kísérletvezető, bemutatta két – jellegzetesen „fehér” illetve „fekete” – segítőtársát, röviden vázolva a teendőket, majd elhagyta a termet. Néhány perc múlva a „fekete” segítőtárs is felállt, láthatólag a mobil telefonját keresve kiviharzott a teremből, közben kissé nekiütközött a „fehér” résztvevő térdének. Az első kísérleti beállításnál, az „esemény” megjegyzés nélkül maradt. Egy második – a kísérletet megtervezők által „enyhén rasszistának” beállított - esetben, amikor a „fekete” elhagyta a termet a „fehér” segítő a következő megjegyzést tette: „Tipikus, ezt utálom a feketékben”. A harmadik – „nyíltan rasszista” - esetben a „fehér” résztvevő így kommentálta az esetet: „Bunkó néger”.

Néhány perc múlva a „fekete” visszatért a kísérletet vezetővel, és tovább folyt a kísérlet két változatban. Az egyik, - „tapasztalati”-nak nevezett - változatban, az eseményeket átélt résztvevőket megkérték, töltsenek ki különböző eseményekre, köztük, az éppen lezajlottra is vonatkozó kérdőívet, majd válasszák ki a két segítő egyikét, és segítségével hajtsanak végre egy feladatot, végül, írásban okolják meg választásukat. A kísérlet másik – „előrejelzőnek” nevezett – változatának résztvevői nem voltak tanúi az esetnek, pusztán a részletesen, de objektív leírásból ismerhették meg azt. Ezután arra kérték őket, becsüljék meg, hogyan éreznék magukat a lezajlott esetben, és jelezzék előre, vajon melyik segítőt választanák partnerül. A kísérletek nem-várt eredményre vezettek. A megjegyzés nélküli esetben viszonylag kis különbség volt az esemény valóságosan is megélt, „tapasztalati”, és a „csak” hallomásból tájékozódó, „előrejelző” változat előidézte negatív érzelmek között. Ugyanakkor, mind a moderált, mind pedig, a nyílt rasszista megjegyzés esetén, az „előrejelzők” – akik nem valóságosan, csupán leírás alapján élték át a történeteket, és ezt a társadalmi elvárásoknak megfelelően minősítették – jóval magasabbra értékelték az esemény által kiváltott negatív érzelmi hatásokat, mint az azt valóságosan is átélő „tapasztalati”-ak.

Még meghökkentőbb volt azonban az eltérés a segítő partner kiválasztásánál. Az „előrejelző” változatban, a „komment” nélküli esetben, a válaszadók 70%-a választott a „fehér” segítőtársat. Ugyanakkor, az enyhén rasszista esetben ez töredékére, alig 10%-ra esett, míg az erősen rasszista helyzetben, csupán 20%-ban választottak „fehér” segítőt. Ez arra utal, tudatában voltak, hogy rasszista cselekmény zajlott le, és elutasították az ezt elkövető személyt. Az eseményt valóságosan átéltek azonban – szemben a várakozásokkal - ennek pont az ellenkezőjét tették. Míg a „komment” nélküli esetben a „fehér” társat választók aránya 50% körül volt, a rasszista „kommentek” esetén – szemben az „előrejelző” változat eredményeivel - 70% körülire nőtt (!) a „fehér” segítőt választók aránya. Vagyis, a rasszizmus megélt, világos megnyilvánulása ellenére, az ilyen személyt választók aránya emelkedett. A kutatók ezt azzal magyarázták: óriási különbség van aközött, hogy mit tennék, ha rasszista eseménnyel találkoznék, és aközött, hogy mit teszünk, amikor ténylegesen szembesülök ilyen eseménnyel. Mintha visszájára fordulna Marx gyakran idézett – „Nem tudják, de teszik” mondata: „Tudják, de nem teszik”.

A legújabb kutatások arra utalnak, hogy az „ösztönös rasszizmus” – vagyis a másoknak felszíni jelek alapján történő negatív jellemzőkkel való felruházása – rész az emberré válás evolúciós programjának. Az ember kialakulásának hosszú folyamatában az egyéni és a csoportos túlélést segítette, ha a „mieinkhez” együttműködően, és segítőkészen, míg a „másokhoz” elutasítóan, sőt ellenségesen viszonyulunk. Ezen a helyzeten, különös módon éppen a sokat szidott világpiac hozott alapvető változást. A piac ugyanis azt érzékeltette az emberekkel, hogy az „idegen” együttműködő partner, akivel hasznos üzleteket lehet kötni. Eladhatod neki, ami neked van, és cserében, megvásárolhatod, amit ő kínál fel. Ezzel az „idegen” megszűnt – miként évezredeken keresztül volt - kizárólag veszélyforrás lenni, és inkább saját gazdagodásod forrásává vált. Jól mutatják ezt a változást az evolúciós játékok antropológiai kísérletei. A piac előtti társadalmak csak a „sajátokra” alkalmazzák az egyenlőség, a méltányosság és igazságosság értékeit, míg a piacosak a „sajátokkal” egyenlő mértékben az „idegenekre” is kiterjesztik azt. A piac előttiek elfogadják, az idegenek „becsapását” a piacosak viszont elutasítják azt.

Az elmúlt évszázadok során a sokféle társadalmi intézmény fokozatosan homogenizálta az átlagember viselkedését. Még viszonylag kevés-számú idegen jelent meg környezetében, míg az adott közösségbeli – döntően osztálykülönbségekből eredő – eltérések fokozatosan enyhültek. Ebben a helyzetben egyrészt a piac együttműködést erősítő hatása, másrészt a különbségek csökkenése miatt fokozatosan csökkent az „idegenek” tudatos elutasítása. Ennek jele volt a „másság” elfogadásának ugrásszerű növekedése a 20. század második felében. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben egy új trend bontakozott ki. A világ szinte minden pontján az átlagembert körülvevő környezetben hirtelen megnőtt a megszokott normáktól eltérően viselkedő személyek száma. A fiatal nemzedékek életmódja, és a „betelepültek” szokásos életvitele alapvetően különbözik az adott egyén által megszokottól. A piac és a liberális értékek intézményi és normarendszere egyre gyakrabban nem képes elfedni, vagy „felül írni” az ösztönszerű rasszizmus hatását.

A jelenséggel kapcsolatos vitát alapvetően nehézzé teszi, hogy nincs a tudományos tényeken, és a kutatás által feltárt eredményeken alapuló párbeszéd. A médiában, amely többnyire az egyedi esetek által végletesen felforrósodott vitákat mutatja, mindegyik fél a maga – kizárólagosnak gondolt - igazságát hirdeti. Az „egyik” fél azt mondja: a rasszizmus igazságtalan, visszataszító, és igazolhatatlan. A „másik” fél, a kriminalitás, és a társadalmi szabályok megszegésének rasszokkal kapcsolatba hozott – gyakran valóban tömegesen jelentkező - példáira hivatkozva valamiféle genetikai determináltságot sugall. Közben szem elől vész a történelmi fejlődés kettős trendje. Egyfelől, az ember identitás-csoportjainak fokozatos kitágulása, a család, azután a törzs, majd a vallás, és a nemzet, és végül az emberiség létrejötte, és az ezt tükröző multi-kulturalitás felerősödése. Másfelől, az evolúciós program „etnocentrikus” reflexei nem szűnnek meg, hanem rejtve továbbra is léteznek. A körülményektől függően pedig, előlépnek, és „felülírják” a rációt. Nem sopánkodni kell tehát az emberi természet „csúnyaságain”, hanem megismerni azt, és tisztába jönni működési mechanizmusaival.

Rákosi és pártja 1945 őszén látványosan elveszítette a parlamenti választásokat. Válaszként létrehozta a Baloldali Blokkot, s szabadjára engedte a „spontán" népmozgalmakat és népítéleteket, vagyis szembefordította az utcai és a parlamenti politizálást. Márpedig „a meglódult, mozgásba jött tömegindulatoknak az a természete, hogy többséget mutatnak és erőt jelentenek ott is, ahol a nyugvó szám [vagyis a parlamenti választási eredmény - P. F.] többsége nincs mellettük".1 Csak a kunmadarasi és miskolci pogrom után eszméltek rá a tömegakciók kiagyalói, hogy milyen kockázatos útra léptek, amikor szembeállították a „nagyüzemszerű tömegboldogítást" a „teljes emberi felszabadulás" igényével.

Vissza a gondolatokhoz, vázlatokhoz